Nem is tudjuk, honnan kezdjük. Talán Szakály Sándor történész kijelentésétől, amely idegenrendészeti eljárásnak minősített egy 1941-es, tömegmészárlással végződött deportálást? Vagy inkább a német megszállás emlékművének hajmeresztő ötletétől, amelyből minden valószínűség szerint március közepére valóság lesz? Aztán folytassuk esetleg azzal, milyen sok a megválaszolatlan kérdés a Józsefvárosban eszeveszett kapkodásban épülő Sorsok Háza körül? Rossz előjelekkel indul a holokauszt emlékéve. A Fidesz nem hivatkozhat külső körülményekre, idegen hatalmak megszállására, a csillagok szerencsétlen együttállására.

Szakály Sándor előéletét és nézeteit – például a csendőrség iránti vonzalmát – ismerve a kormánynak pontosan tudnia kellett, hogy a botrány kódolva van. Mégis őt nevezte ki az újonnan létrehozott Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójává. Senki nem kényszerítette a kormányt arra sem, hogy német megszállási emlékművet álmodjon a Szabadság térre, és minderről a nyilvánosság teljes kizárásával döntsön. Ahogyan az sem volt szükségszerű, hogy éppen az a Schmidt Mária legyen az új józsefvárosi emlékközpont vezetője, akit eddigi ténykedése – igyekszünk diplomatikusak lenni – kevéssé predesztinált erre a feladatra.

Elkeserítő. A Fidesz mintha semmit nem akarna felfogni abból, amit művel. A Mazsihisz eljutott oda, hogy kilátásba helyezte: ha minden így marad, megszakítja az együttműködést a kormányzattal, és távol tartja magát a holokauszt-emlékév hivatalos rendezvényeitől. Akkor pedig az esélye is elveszett annak, hogy a vészkorszak hetvenedik évfordulóján méltóságteljesen, pártpolitikát és gyűlöletet félretéve emlékezzünk mindannyian közös tragédiánkra.