Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit majd csinálok – ezt ugyan nem a választóinak, hanem az uniós nagyköveteknek adta használati utasításként leendő kormányzásához Orbán Viktor, de érdemes fejben tartanunk.

A kormányfő az államadósság elleni harcba vezette a népét, amely azóta is úgy tudja, hogy a háború gőzerővel folyik, sorra nyerjük a csatákat. Csak a rosszindulattól vezérelve vetheti fel bárki is, hogy az ellenség az istennek sem akar fogyni eléggé, pedig már rég elfüstölt az einstandolt magánnyugdíjkassza, amiért az államnak évtizedekig kell fizetnie nyugdíj formájában. Majd, Orbán után. Ilyen háborús helyzetben minden forint elköltését megfontolja a kormány.

Ha a szavakból indulunk ki. Ha viszont a tetteket nézzük, akkor ehhez képest az energiaszektorban végrehajtott felvásárlások számlája már eddig is elérte az ezermilliárd forintot. Az a végeredmény szempontjából édes mindegy, miként történt a vásárlás: a lényeg, hogy vagy az állam pénzéből, vagy az állam kontójára. Azaz mindannyiunk eddigi vagy leendő pénzéből. Anélkül, hogy e befektetések megtérülésére belátható időn belül esély látszana. Most már azt is tudjuk, hogy mindez csak bemelegítés volt az orosz atomüzlethez képest, amelynek a költsége kamatok nélkül is 3000 milliárd forint lesz, és örülhetünk, ha csak ennyi.

A hitelt meg egy generáció fizeti vissza az oroszoknak. Majd, Orbán után. Egy olyan beruházásért, amelyről csak azt nem bizonyította be senki, hogy szüksége van rá az országnak. Könnyű Orbán harcának döntő győzelmeit megnevezni. 3000 milliárd az elején és 3000 milliárd a végén. Az a szerencsénk, hogy Orbán küzd az államadósság ellen. Mi lenne, ha nem küzdene?

A paksi atomerőmű bővítésén tízezren dolgoznak majd, s a beruházás becslések szerint évi egy százalékkal növeli a GDP-t