A Lenin eltűnt a körútról, a hó elolvadt vízkeresztre, a barátságuknak is vége van már vagy húsz éve. Akkor meg mit akar ez a kép? Miért nem tudja elengedni? Száll fölfelé az elszabadult léggömb, és egy idő után kideríthetetlen, látszik-e még, vagy már csak a szemed káprázik. Mégis, az egyetlen biztos pont marad, látszik, avagy sem, nagyjából mindegy. A Kovácsnak például volt egy kandúrja, akkora, mint egy kisebb fekete párduc. Büszke, megvesztegethetetlen, mogorva, öntörvényű, brutális dög.

A Kovács a nyilvánvaló tények ellenére be akarta bizonyítani, hogy a kandúr a gazdájának tekinti, mi több, falkavezérnek, egyenesen úgy szereti, azzal a feltétel nélküli hűséggel, mintha nem is macska, hanem kutya volna. Nyers májjal etette a párducot a tenyeréből. A fenevad tagadhatatlan gyengédséggel vette el a véres cafatokat, vigyázva, nehogy éles fogaival fölsértse a kezén a bőrt. A Kovács szerint a macska spirituális kapcsolatban volt a Kováccsal, a Kovács mutatóujját is beleértve. Betekerte tehát az ujját egy májszeletbe, és a kandúrnak nyújtotta.

A párduc pillanatnyi habozás nélkül átharapta a májba burkolt ujjat, aztán meglehetősen ostoba tekintettel bámult az üvöltő Kovácsra, mert nem értette, miért nem falhatja föl egyben a falatot, ha egyszer meg lett vele kínálva. Privát aránytalanul és gyengéden szerette a Kovács hülyeségét. Gyógyíthatatlan és megveszekedett hülyének tartotta a Kovácsot, ám a hülyeségét mindennél többre becsülte, meglehet, azért, mert a sajátjára ismert benne. A Kovács hülyesége nem egyszerűen hasonlított a saját, dédelgetett és remekül karbantartott hülyeségére, hanem egy volt vele. Egyek voltak a Hülyeségben, ahogy mások az Úrban.

A Kováccsal röhögni volt a legjobb. Röhögni jártak az életbe és az iskolába. Röhögni a színházakba, a menzára és a gimnázium udvarára. Dzsesszklubokba és presszókba, világvégi művházakba és mindenféle kinőtt gyerekszobákba. Egy egész évadot röhögtek át a Thália Színházban, műfajra való tekintet nélkül, többször kockáztatva a végleges kitiltást, és néhányszor eljutva a haladéktalan kitoloncoltatásig. Messze a röhögés látszott a legértelmesebb foglalkozásnak, ha nem az egyetlen értelmesnek. A röhögés a világgal fenntartható kizárólagosan lehetséges, tehát radikálisan kritikai viszony egyetlen adekvát formájának tetszett.

Ha a világ olyan, amilyen, akkor vessen magára, végig lesz röhögve az élet. Úgy volt elgondolva, hogy ki lesznek röhögve ezek ketten mindenestül, a világ meg az élet, da capo al fine. Hogy ezzel, a permanens röhögéssel győzhető le mindenféle „capo”, és hogy a „fine” éppen így tolható a végtelenbe. Okos volt a Kovács, ahogy mondani szokták, mint a nap, így aztán nem nagyon akart semmi se lenni. A szobája sarkában tartott egy halom Film Színház Muzsikát, és ha nagyon unatkozott, párbeszédeket rögtönzött a standfotókon a színészek szájához rajzolt képregényfelhőkbe. Gyilkos és briliáns mondatokat ajándékozott nekik, a mondatok mindent tudtak, amit az emberről tudni lehet, egyszerre voltak bölcsek, pontosak és ellenállhatatlanul viccesek.

A Privát bármikor mérget vett volna rá, hogy a Kovácsra, ha maga is úgy akarná, a lehető legfényesebb karrier várna Hollywoodban, különösen, ha még mindig 1932-t írnának. Addig ordítottak vele, amíg jelentkezett a Közgázra. Akkoriban húsz pont volt a maximum, amit egy felvételiző szerezhetett. A Kovács hármat vitt magával a gimnáziumból. Nem nagyon foglalkozott a tanulással, nem ért rá a lányoktól meg a röhögéstől, de tízet szerzett a háromhoz, úgyhogy bejutott, pedig tizennyolc pont volt a felvétel alsó határa. Akkor vágatta le a haját, amikor bevonult, aztán soha többé nem növesztette vissza. Privát egyszer meglátogatta a laktanyában. A Kovács tökéletes katonának látszott, magára szedett tíz kiló izmot, a piros, puha dobozos Marlborót a napszítta ing visszahajtogatott ujjába dugta, mintha most jött volna haza Vietnamból. Csak a szürke szeme lett egy árnyalattal sötétebb, és a röhögést hagyta abba, nagyjából örökre.

Először a röhögést, aztán az egyetemet. Megnősült, született egy kislánya. Apró garzonban élt a feleségével, de úgy, azzal az elszántsággal, mintha az élet feladat volna, amit innentől kezdve zokszó nélkül, férfiasan végre kell hajtani. A cigaretta maradt az egyetlen szenvedélye. Ha Privát fölment hozzá, bárhol is tartottak a beszélgetésben, ötpercenként fölállt, magára húzott egy pufajkát, és kiment az erkélyre elszívni egy szálat. Akkoriban, amikor először és utoljára az életükben összevesztek, Privát leírt a Kovácsról egy mondatot, amit a Kovács félreértett, vagy legalábbis Privát szerint félre, a Kovács szerint meg éppen hogy az egyetlen lehetséges módon. Már régóta nem nevettek együtt semmin se, így hát, bármennyire váratlan volt is, Privát nem lepődött meg a hangján a telefonban.

Sziszegett a Kovács a gyűlölettől. Privát hallgatta egy darabig, néha megpróbált közbeszólni. Aztán arra kérte, hogy hagyják ezt most abba. Hiába. Végül letette a kagylót. Ennek volt éppen húsz éve, amikor eszébe jutott a negyvenéves hóesés. Tulajdonképpen semmit se gondolt a barátságról, legfeljebb, hogy föltehetően nem nagyon lehet nélküle élni. Vagy lehet, de nem nagyon érdemes. De ezt a következtetést egyfelől banálisnak, másfelől kimondhatatlanul édeskésnek találta, ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy meg lehessen osztani bárkivel. Mégis arra gondolt, mi volna, ha a Kovács megtalálná valahol ezt az újságot.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD