− Nem érzi vakmerőségnek, hogy vezetői rutin nélkül megpályázta a debreceni színház igazgatói posztját?

− Sok olyan embert ismerek, akinek nem volt vezetői rutinja, mégis belefogott egy ilyen, vagy ennél nagyobb intézmény vezetésébe. Nekem az adott bátorságot, hogy nem egyedül pályáztam, hanem Gemza Péterrel, és ismerem a társulatot, a dolgozókat. Bíznak bennem, és én is bennük. Kevés időt töltöttem még el igazgatóként, de ez a fél év elég ahhoz, hogy megérezzem, mit jelent, ha az ember intézményt vezet. Azt tudtam, hogy egy színház miként működik, mik az állandó feladatok, mikkel kell megküzdeni, és mindig a változásnak kell megfelelni. De az, hogy az összes szál hozzám fut, és mekkora egy ilyen mozgó intézmény, azt most kezdem érzékelni.

− Miért vágyik arra 2013-ban egy színész, hogy igazgató legyen, miközben a Nemzeti Színház vezető színésznője lehetne?

− Ezt a debreceni kihívást nem lehetett kihagyni. Álmomban sem gondoltam, hogy ezt egyszer megtapasztalhatom. Ha jól élek vele, figyelek, okosan, jól veszek benne részt, nagyon sokat tanulhatok ezzel. A Nemzeti viszont nem olyan „állapot”, amelyet ne ismernék. Ott kezdtem stúdiósként, aztán szerződtetett Csiszár Imre, majd Schwajda György. Amikor stúdiós lettem, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor került a Nemzeti élére. Az ő színházcsinálásuk azóta is etalon nekem. Persze akkora gabalyodás volt, mint most, Vidnyánszky Attila kinevezésekor: jött egy új csapat, és sokan távoztak. Én meg teljesen kezdőként, az ismeretlen világba csöppenve figyeltem, mire ez a sok veszekedés, indulat, feszültség, miközben fantasztikus előadások születtek. Nagy alakítások és nagy színészek mellett lehettem három évig. Ez azért erősen belém ivódott.

− Mikor megpályázta a debreceni igazgatást, nem mardosta, hogy élhetne újra a családjával Budapesten? Egy színésznő minden körülmények között színésznő és csak utána anya?

− Bennem együtt működik az anyaság és a színésznőség. Ha új tapasztalattal gazdagabban és értékeket gyűjtve lehetek a gyerekekkel, példát mutatok, hogy valamit felelősen végig lehet vinni, ők meg büszkék rám, azzal többet adok nekik, mintha glédában állnak a vasalt ruháik, és friss cipót esznek. Valahol olvastam, egy jó anyánál mindig rendetlenség van otthon. Akkor én elég jó anya vagyok.

− A színészek általában bepánikolnak, ha színész lesz a gyerekükből? A lánya most Kaposváron színi főiskolás. Nem próbálta eltéríteni?

− Erről meg azt olvastam, a gyerekek akkor választják a szüleik szakmáját, ha büszkék rájuk. Azt láthatta Juli, hogy a munkánk – nekem és a férjemnek, Horváth Lajos Ottónak egyben a hivatásunk –, amit örömmel végzünk. Ugyanakkor az életrajzát úgy fogalmazta, hogy valahogy ne legyünk benne. Önálló személyiség, ezért nehéz lehet neki miattunk.

− Hogy látja, léteznek politikai oldalak a színházban?

− Mindenkinek van egyfajta világnézete, politikai meggyőződése, és egy egészséges, erős, önbizalommal teli társadalomban ezt nem is kell takargatni. Az adott politikai hatalomról meg négyévente, a szavazófülkében lehet véleményt nyilvánítani. Egyébként meg a szakmáról, a közös munkáról szóljon a színházi élet. Nem arról, hogy én „jobbról”, te meg „balról” jössz.

− Kell nézőként tudnunk, hogy önnek vagy más színésznek mi a pártszimpátiája?

− Nem.

− Akkor miért tudjuk?

− Most tanuljuk ezt a demokrácia nevű új rendszert, az összes betegségével együtt. Ez a huszonvalahány év történelmi léptékben nagyon rövid. Meg kell szoknunk, hogy lehet más meggyőződésem, mint önnek, de ettől nem vagyok az ellensége, ezért nem kell gyűlölnie. Nekem meg tiszteletben kell tartanom az ön meggyőződését – egészen addig, míg az emberi keretek között működik.

− Előfordult, hogy önt bárki megbélyegezte a meggyőződése miatt?

− Már véleményezték a döntéseimet. Felfoghatatlan, hogy miért veszteném el a „munkámmal felépített erkölcsi építményt”, ha megnyilvánulok olyan politikai terekben, amelyek a kormányzó oldalhoz köthetők. Én ugyanis elfogadom, hogy mások másként gondolkodnak. Ha bárki megjelenik politikai terekben, ezen vagy azon az oldalon, akkor a pártok rossz döntéseiért miért kellene utálnunk egymást? Én nem kötöm össze a kettőt fordított esetben. Azon lehet és kell dolgozni, hogy a hazai politikai élet átlátható és tiszta legyen, ezt szeretném, ahogy ő is – ő azon az oldalon, én meg ezen.

− Megnyilvánul politikai terekben? Megy politikai rendezvényre?

− Politikai rendezvényeken nem veszek részt, de azzal, hogy elfogadtam az MMA felkérését, mondható, hogy kiálltam emellett az oldal mellett. Nekem viszont azok a művészek mérvadóak, akik szintén elfogadták a felkérést: Sára Sándortól Berecz Andráson keresztül Sebestyén Mártáig –hosszan tudnám sorolni. Nekem az ő jelenlétük garancia arra, hogy nem vagyok rossz helyen.

− Akkor sem bizonytalanodott el, mikor hallotta Fekete György kirekesztő kijelentéseit?

− Éles korban élünk, az embernek nagyon meg kell fontolnia minden egyes szót, amit kiejt, mert a következő pillanatban fegyver lehet ellene. Azért dadogok, és próbálok helyesen fogalmazni – nem biztos, hogy sikerül –, mert minden szóba beleköthetnek és bele is kötnek.

− Fél ettől?

− Nem esik jól. Nem érzem jogosnak. Fekete György a saját szavaiért felelős, amit tudott, válaszolt az őt ért támadásokra. Ezek jogosak vagy sem, az az ő felelőssége.

− Ezek szerint, ha ön nyilatkozik, akkor csak magánszemélyként teszi ezt, és nem a debreceni Csokonai Színház nevében is? Ez különválasztható?

− Ezzel arra kérdez, hogy most már Fekete György nemcsak a saját személyében nyilatkozik, hanem egy komoly szervezet vezetőjeként is. Neki is, nekem is tanulnom kell, mit jelent, egy komoly, nagy intézmény vezetője lenni. Hibázom én is, a gyakorlatlanságom miatt, de a véleményt, a kritikát örömmel veszem. Szerencsém van, a közösség, amelynek vezetője lettem, rendkívüli bizalommal fogadott. Ez a bizalom persze gyorsan eltűnhet, ha túl gyakran vétek.

− Játszotta Nagyváradon a Jelenetek egy kivégzésből című Barker-darab főszerepét. A mű arról szól, hogy beleszólhat-e a hatalom a művészetbe. Ki kell-e szolgálnia a művészetnek a politikát, ha az anyagilag támogatja? Mibe szólhat bele a hatalom, és miben kell kiszolgálnia a művészetnek a politikát?

− Nagyon rafináltan megírt darab, arra készteti az embert, hogy megpróbáljon állást foglalni. Közben úgy van megírva, hogy ez képtelenség. Mindkét oldalnak ugyanis igaza van. Én is azt gondolom, valahogy meg kéne találni a középutat. Az emberek a programjuk miatt választanak vezetőt, és ebben benne van, merrefelé vezetnék az országot. Ebbe beletartozik, hogy mit fog finanszírozni, előnyben részesíteni a művészetben is. Az lenne az ideális, hogy mindent támogasson – egy érték mentén.

− Nyilván minőség mentén.

− De más a minőség önnek és nekem is. Lehet, hogy egy ponton összepasszol. Van, amikor viszont nem. Egy értékrend mellett voksolunk. Ha nem jól sáfárkodnak a hatalommal a kormányzó pártok, rá kell mutatni, ha törvényellenesek a döntéseik, meg kell büntetni őket. Szerintem természetes, hogy előnyben részesítheti a kormány, akik azokat az értékeket képviselik, mint ő.

− De meddig szólhat bele a politika? Azt például megszabhatja, milyen darabokat mutasson be egy színház?

− A városmegbízott engem, egy művészt a Csokonai Színház vezetésével. Ha nem tetszik, ahogy vagy amit csinálok, a mandátumom leteltével le lehet váltani. Nem hiszem, hogy el kéne menni a politikai kézi vezérlésig.

− És a művészet miben szolgálhatja a politikát?

− A művészetnek nem dolga szolgálni a politikát. Szavazhatok arra, aki az értékrendemet képviseli, szavazatommal a támogatásomat fejezem ki, de ez a támogatás nem jelent elvtelen szolgálatot.

− Miért kell minden színházat olyan embernek vezetnie, aki az adott hatalom értékrendjét képviseli? Ott az a – nevezzük kisebbségnek –, nekik jön a hét szűk esztendő, ahogy Kerényi Imre nyilatkozta?

− Egyrészt, nem hiszem, hogy ma csak a kormánypárt értékeit képviselő színházigazgatók állnak a színházak élén. Másrészt, attól, hogy az egyik politikai oldal került hatalomra, a más politikai nézeteket, más értékrendet vallók továbbra is léteznek és dolgoznak. Hogy melyik politikai erő ezt mennyire nyomja el vagy engedi, az önmérséklet és mértéktartás kérdése. Ha nagyon sokáig az egyik értékrend van túlsúlyban, akkor természetes, hogy a másik, mikor hatalomra kerül, igyekszik ezt kiegyenlíteni. Így történt, és így történik mindig.

− Ön érezte a Madách Színházban, a Nemzetiben, a Művész Színházban, a Kelemen László Társulatban, az Újszínházban, mielőtt Debrecenbe szerződött, hogy az ön értékrendjét elnyomják?

− A „létező szocializmusban” nyilvánvalóan nem volt kérdés, hogy mi az érték, és mi nem az. Ami nem tartozott a fősodorhoz, az vagy meg sem születhetett, vagy nem vettek róla tudomást. Én nagyon sokáig úgy fogadtam el a dolgokat, ahogy vannak, nem tettem fel kérdéseket, feladatokat kaptam, amiket igyekeztem jól megoldani. Az első kérdőjelek a Művész Színház kapcsán vetődtek fel bennem, a rendszerváltás után, és nem tudok más választ találni a megszüntetésére, csak azt, hogy az általunk képviselt értékrendre akkor, ott nem volt szükség... Csak remélni merem, hogy ez az „adok-kapok” állapot lassan csillapodik. Ehhez persze folyamatos gesztusokra és önmérsékletre van szükség mindkét oldalon.

− Mi az a gesztus, amit most nem vesz észre a másik oldal?

− Vakok vagyunk egymás gesztusaira, és azokat a lehetőségeket sem használjuk jól, ahol közeledhetnénk egymás felé. Például a Pécsi Országos Színházi Találkozón, ahol együtt lehetnénk és valóban a szakmával foglalkozhatnánk. De se most, se tavaly nem ez történt. Azt érzem, eleve ítélet van mindennel kapcsolatban, amit „mi” csinálunk. Például a Mesés férfiak szárnyakkal című előadást meghívták a POSZT-ra. Ezt a produkciót Jaroszlavlban mutattuk be, a Volkov Színház jubileumi díszelőadásaként. Az ottani közönségtalálkozón olyan tiszteletteljes, nagyszerű szakmai elemzést kaptunk az előadásról, olyan emberi gesztusokat, amelyek megerősítettek abban, hogy amit csináltunk, kiváló minőség. Ehhez képest itthon nem beszéltek róla, vagy aki megnézte, színvonal alatti módon szólt hozzá. Persze kérdés, ha ezt nem Vidnyánszky Attila rendezi, akkor is így elemzik-e? A pécsi találkozón egy amerikai küldöttség azt mondta: nem volt még ilyen színházi élményük, és köszönik szépen. Hogy rakjam össze, amit csinálunk? Zavaros dolgot érzek, aminek nincs köze a művészethez. Pedig ha felülemelkednénk a politikai csatározáson, és szakmai alapon beszélgetnénk, vitatkoznánk, az mindkét oldalról gesztusértékű lenne.