Eklektikus kisebbség
Manapság ugyanis főleg a pártok határozzák meg a külhoni magyarokról kialakított közgondolkodást, az általuk nyújtott kép pedig szükségszerűen egyoldalú, ami azzal a veszéllyel jár, hogy az anyaországi belpolitikai viszályok terébe tereli a közbeszédet. A pártok által konstruált kép csonka, mert az anyaországi pártvezetők a hazában szocializálódtak, ismerik annak hétköznapjait és dilemmáit, ezekre próbálkoznak jó vagy rossz válaszokat adni. A politikai osztály rendelkezik azzal a törvényhozási felhatalmazással, azokkal a gazdasági erőforrásokkal, amelyekkel a nemzetről kialakított képnek keretet biztosítanak.
A kisebbségi világ értelmezésekor ez a keret hiányzik, de ugyanúgy hiányzik a hétköznapi élet ismerete is. Ezáltal a kisebbség nemzeti azonosságáról kialakított kép, legyen az bármennyire jó szándékú, nemcsak hiányos, hanem keret nélküli. Vákuumba kerül. Ez a hiány mutatható ki a liberális, a jobboldali és a baloldali jelzők használatakor, mivel azok a kisebbségben jelentős módosuláson mennek át, és nem pontosan ugyanazt jelentik, mint az anyaországban. Kezdeném mindjárt a baloldal fogalmával. A kilencvenes évek etnikai jellegű háborús kapitalizmusában az anyagi javak és a munkahelyek újraelosztásakor a szerbiai kisebbségi polgárok hátrányos helyzetbe kerültek.
Ebből levonható a következtetés, hogy az egyenlőség eszméje a kisebbségi polgárok mindennapi életéhez tartozott. A spontán baloldali narratíva a közbeszéd része lett, ám egy pillanatra sem kötődött valamelyik baloldali párthoz. Mivel Milosevics idején a szociális diszkrimináció durva etnikai jelleget öltött, nyilvánvaló, hogy az egyenlőség eszméje nemzeti keretekben fogalmazódott meg, ami viszont természetszerűen a jobboldali értékrend felé terelte a kisebbségi választópolgárokat. A spontán baloldali retorika, vagyis a hétköznapi élet nyelve összeforrt a reprezentatív nemzeti narratívával, és példaszerű egységet teremtett. A vajdasági magyarság soha később nem járult olyan tömegesen az urnákhoz, hogy a magyar pártra, illetve a magyar pártokra szavazzon, mint a kilencvenes évek első felében.
Manapság a közírók jelentős része nagy nosztalgiával emlékezik a néhai egységre, amelynek köszönve a magyar szavazópolgárok jelentős számú képviselőt juttattak a szerbiai képviselőházba. Ez az egység azonban felbomlott, ma sem tudni, hogy ebben milyen szerepet játszott Milosevics szalámitaktikája, amelyet egyébként sikeresen alkalmazott a többségi pártok bomlasztására is. Az a tény viszont, hogy az osztódás, a párthasadás Milosevics bukása után folytatódott, arra utal, hogy a kisebbségi választópolgárok körében is preferenciaváltás következett be. Az történt ugyanis, hogy 2000 után a kisebbségi polgárok a szerbiai választásokon nagy számban szavaztak a balközépen elhelyezkedő Demokrata Pártra, már csak azért is, mert elevenen élt bennük a Zoran Gyingyics által képviselt baloldaliság. (Ez később kihalt ebből a pártból.)
Anyaországi viszonylatban viszont ugyanezek a polgárok az anyaországi nemzeti jobboldaltól várták helyzetük további javulását. Kétségtelen, hogy ha lett volna a kisebbségben baloldali párt, akkor ezek a polgárok arra szavaztak volna. Ilyen azonban a megosztódás által létrejövő pártok sorra a jobbközépen határozták meg a helyüket. Miről is volt szó? Arról, hogy a baloldali érzelmű kisebbségi politikusok (többségük tagja volt a Jugoszláv Kommunista Szövetségnek), a többségi nacionalizmustól tartva, a baloldaltól a jobboldalhoz sodródtak, mert (joggal) úgy érezték, hogy a nemzeti diszkrimináció nagyobb veszélyt jelent, mint a szociális. Hasonló helyzet állt elő a liberális eszmekörrel is. A nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején a kelet-közép-európai rendszerváltó értelmiség liberális szótárral élt. A magyar nemzeti jobboldal vezető pártja, a Fidesz is ebben az eszmekörben mozgott, ami érthető, hiszen a liberális szókincs bizonyult legalkalmasabbnak az egypártrendszerű autoriter rendszer bírálatára.
A vajdasági magyar kisebbségben ez csak az értelmiség elenyésző részében, inkább a közélet peremére szorított személyes ellenállók körében eresztett gyökeret, mert a nyolcvanas években a vajdasági magyar szellemi és irodalmi életben nem létezett szervezett ellenzéki fórum, folyóirat, avagy formális, illetve informális civil társulás. A liberális eszme a Vajdaságban ritka volt, mint a fehér holló, egyebek között azért is, mert a Jugoszláv Kommunista Szövetség több mint másfél évtizede tűzzel-vassal harcolt ellene, s veszélyesebb ellenségnek találta, mint a nacionalizmust. Az Új Symposion felszámolása után a vajdasági magyar szellemi élet elszigetelődött a keletközép-európai értelmiségi mozgalmaktól. Egyedül a Napló című hetilap jelentett valamiféle kísérletet, de ez rövid életű volt, mert alapítói a délszláv háború miatt távozni kényszerültek az országból, utódaikat pedig a háború és a gazdasági nehézségek más irányba terelték.
A politikai elit soraiban viszont a liberalizmus semmiféle szerepet nem játszott, az új kisebbségi politikai elitnek nem volt „liberális előtörténete”, egyszerűen azért, mert a titói egypártrendszerben nem létezett ellenzéki programokat megfogalmazó magyar politikai csoportosulás, ennélfogva az elsőként létrejött kisebbségi párt, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége alapítói többnyire a liberalizmus ellen kitartóan küzdő Jugoszláv Kommunista Szövetség soraiból toborozódtak. Ez azt jelenti, hogy a kezdet kezdetén, amikor Kelet-Közép-Európában az antiautoritárius liberális diskurzus uralkodott, nem beszélhettünk a (vajdasági) kisebbségi liberalizmusról, ami elsősorban a hirtelen felizzó szerbiai nacionalizmussal és populizmussal való szembesüléssel magyarázható. A személyes jogok védelme ebben a kontextusban, nemcsak kevésnek bizonyult, hanem meddőnek is. Ezért a liberális narratíva a kezdetektől fogva a republikánus értékek hirdetésével, a kisebbségi kollektív jogok védelmével és az autonómia követelésével párosult.
A nemzeti jobboldal és a liberális narratíva közötti különbség tehát elmosódott, a különbségek legfeljebb a részkérdésekben jelentkeztek, abban, hogy miképpen egyeztethetők össze a kollektív és a személyes jogok, milyen fékek és ellensúlyok szükségesek az autonómiát jelképező Magyar Nemzeti Tanács működésében. Ez a kérdés viszont mindmáig háttérbe szorult, mivel a kisebbségi politikusok körében ma sincs egyetértés, hogy a jelenlegi szerbiai autonómiamodell tényleges vagy csak csonka autonómiát képvisel. Jelenleg tehát egyszerre kellene reformálni és megvédeni az autonómia eszméjét, ami ellehetetleníti a nyílt párbeszédet. Mindezek következtében a liberális eszmekör, akárcsak a baloldali értékrend, a nemzeti jobboldal ideológiájával került nem ellenséges, hanem párhuzamos viszonyba.
Hasonló sorsra jut a jobboldali eszmeiség is, amely a kilencvenes években szerencsésen találkozott a liberális és a baloldali értékrenddel, 2000 után azonban fokozatosan feltárultak ellentmondásai. Már az is válságtünetet jelzett, hogy hasadások útján hat párt született, és mind a hat a jobboldalon határozta meg a helyét. Vajdasági viszonylatban még az sem állítható, hogy az anyaországi pártok idézték elő a megoszlásokat, hiszen 1994-ben éppen az MSZP–SZDSZ koalíciós kormány erősítette meg végleg a jelenleg a Fidesz mögé felsorakozó Vajdasági Magyar Szövetséget. A megoszlás okai a vajdasági magyar közösségben keresendők. Miután a szerbiai helyzet konszolidálódott, a válaszutak száma is szaporodott. A kisebbségi polgárok elvárásai, igényei komplexebbek és differenciáltabbak lettek. Ezzel párhuzamosan a kisebbségi pártokra leadott szavatok száma csökkent, amit nem lehet csupán a magyarok lélekszámának csökkenésével magyarázni.
A közügyek iránti érdeklődés is lankadt, amit jól példáz az egyetlen, tehát versenytárs nélküli magyar napilap, a Magyar Szó példányszámának zuhanása. Jelenleg napi 7000 eladott példányról van szó, ami nagyon kicsiny, ha tekintetbe vesszük, hogy nincs más napilap. Akit az egyetlen napilap szellemisége nem elégít ki, az másikat vesz, ám ez esetben csakis szerb nyelvű újságot választhat. A szerbiai politika tehát a jobbulás felé tartott, a lazább körülmények között a magyar kisebbség elvárásai is módosultak, árnyaltabbak lettek, ugyanakkor a domináló eszmerendszer beszűkült, mert 2000 után Magyarországon egyre erőteljesebben jelentkezett a nemzetállami eszme, amely nyilvánvaló hatással volt a vajdasági magyar sajtóra, közéletre is. Önmagában ez a hatás nem elvetendő, hiszen a kisebbségben élő ember szüntelenül a nemzeti önazonosság próbatételével áll szemben, ám azt is tudni kell, hogy ez válaszút elé állítja a kisebbségi pártokat.
Amennyiben azok erőteljesebben igazodnak hozzá, felvetődik a kérdés, hogy miként viszonyuljanak a saját államokban jelentkező hasonló törekvésekhez. Lehetséges-e az egyik oldalon az erős nemzetállamiság hirdetése, a másikon pedig annak tagadása? Nem véletlen ugyanis, hogy a Szerb Haladó Párt magukat demokratikus nacionalistának nevező vezéregyéniségei nagy rokonszenvvel szemlélik az Orbán-kormány politikáját, s azt ajánlják, hogy ezt az utat kövesse Szerbia is. Ezek szerint Szerbia lépjen be az Európai Unióba, de közben ne legyen szolgalelkű. Egyre inkább felülkerekedik a gondolat, hogy Szerbia részéről végzetes tévedés volt a jugoszlávság, mert rombolta a szerb nemzeti identitást. Az egykori ország véres felbomlása után – végre! – Szerbia is hozzákezdhet a nemzetállam építéséhez. Jelenleg ez folyik minden téren. Még a cirill betűs írásmód hivatalossá tétele is ezt a folyamatot igyekszik felgyorsítani.
Ebben a helyzetben a kisebbségi pártok próbatétel elé kerülnek: a nemzetállam hívei lesznek, vagy pedig annak ellensúlyait keresik? Következetes hívei lesznek a magyar jobboldalnak, vagy pedig némi távolságot tartanak vele szemben? Ha ezt a távolságot nem fogalmazzák meg, akkor akarva-akaratlanul el kell fogadniuk a szerbiai modellt is. A dilemma időnként tragikomikus helyzeteket szül. A VMSZ például ezekben a hónapokban az anyaországi kormánypolitikusokkal karöltve megemlékezett a gyásznapról, az igazságtalan trianoni békediktátumról, amely az egész nemzetet sújtotta. Képviselője azonban részt vett és felszólalt azon az ünnepségen is, amelyen megünnepelték a Vajdaság Szerbiához csatolásának dicsőséges napját.
Sem gúnyolódni, sem élcelődni nem kívánok a jelenségen, csupán a jobboldali kisebbségi politikára leselkedő „nemzetállami csapdára” hívnám fel a figyelmet. Baloldal, jobboldal, liberális... Manapság ezek a fogalmak osztják meg a magyar társadalmat. A kisebbségben viszont ezek a fogalmak elvesztik eredeti jelentésüket, mert mindegyik sebezhető pontja kiviláglik. A kisebbségben tehát vállalható a baloldaliság – de másként, mint az anyaországban. Vállalható a liberalizmus, de sajátos módon, tehát másként, mint az anyaországban. Vállalható a nemzeti jobboldal, de másként, mint az anyaországban. Amelyek ott pólusokként jelentkeznek, a kisebbségben inkább csak árnyalatokban különböznek. Eklektikus kisebbség? Igen!
