Rossz írók I.
Sem embernek, sem írónak. Most jön pár rossz – ha egyáltalán van ennek értelme, és nem csak a társadalom és a családjuk által megnyomorított szerencsétleneknek tekintjük őket, akik viszontnyomorították a társadalmat, amely vevő volt a nyomorgatásra, hiszen vezetőivé emelte őket. Rossz filmeket is kell néznünk – néha.
Ismertek, hát nem bemutatni akarom őket, hanem saját irányból látni siralmas életművüket. Kötelező volt Leninék ötleteiről tanulnunk a középiskolában és az egyetemen, vizsgáztunk is belőlük, dögunalom volt, egy dologra emlékszem igazán. Mikor feladtak egy részletet Lenin Materializmus és empiriokriticizmus című könyvéből, azt már mindannyian tudtuk, hogy mi a materializmus, de arról a másikról fogalmunk sem volt.
Utánanéztem a varázslatos szónak, majd beleolvastam Leninbe, és borzongva-döbbenten meredtem a hatalmas perspektívába; abba, amely Schopenhauer, Platón, a gnózis és végső soron a Mátrix című film alapötlete felé mutatott – bár Lenin az utóbbit nem látta; akkor még én sem. Abban az idealizmusban, amit a párt hazugságként akart nekünk felmutatni Lenin bizonyításával, mi felismertük az emberi kérdést: a tudat és az anyag viszonyának problémáját, szóval azt az egyszerű kérdést, hogy létezik-e valóság.
A pártállami oktatási rendszer tiltani akart valamit, és pont ezzel mutatta meg az utat. Hiába, a központilag előírt lecke mindig vesztes, bárhova nyúl. Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin, jogász, képzett bölcsész, de tájékozott kora természettudományában is. Akkor mindenki tájékozott volt, mert minden forrongott. Lenin ismeri az új anyagelméleteket, látja, hogy a tudomány saját addigi önmagát érvényteleníti saját forradalmával; bizonytalanná vált, hogy egyáltalán létezik-e anyag, és ennek filozófiai következményeként megroggyant a materialista eszme, márpedig ez Lenin kedvenc eszméje volt, tehát ő meg akarta védeni.
A fizikusoktól nem lehetett, de akkor legalább a fizikusok eredményeit értelmező idealista filozófusoktól. Ezeket virtuóz érveléssel szedi ízekre, olyan apróra, hogy abból elég pár bekezdés, mert rettenetesen fárasztó. Lenin tájékozott, csak éppen azt hiszi, hogy ő tudja az igazságot, ő mondja meg, mi a helyes irány, kétséget nem ismer, kérdést nem tesz fel, csak kijelentéseket tesz. Ha ilyen jogásszal találkozunk, aki ráadásul politizálásba fog… Na, akkor mi lesz? Lenin nyilván jót akart, tehát hitt az igazában, és hitte, hogy mivel az övé az egyetlen igazság, azt mindenkinek el kell fogadnia, aki nem fogadja el, azt meg kell győzni, ha pedig az sem megy, akkor be kell tiltani, le kell csukni, el kell nyomni, ki kell végezni. Hívő volt.
A hitnek nincs köze a műveltséghez és a szellemi képességekhez; a hívő forradalmárok (Lenin, Rákosi, Kádár) elméjén az utópiák bíbor köde ül. Tehát valamiféle szépirodalmi mámorban éltek; olyan könyveket olvastak, amelyeket emberek írtak, és azokat a könyveket elhitték, szent könyvek voltak, meg akarták valósítani őket a társadalomban, és ha nem sikerült, akkor folytatták erőszakkal. A fikció világát, az álomvilágot rávetítették a munkahelyünkre, a bevásárlási, nyaralási szokásainkra, a párkapcsolatunkra, nyelvhasználatunkra, nemi életünkre, családi életünkre, ízlésre, művészetre, illemre, erkölcsre, mindenre; úgy kellett volna élnünk, ahogy ők a könyvekben olvasták majd továbbálmodták.
És nincs igazuk? Az életünk tele van igazságtalansággal és szenvedéssel. Miért ne lehetne szebbé tenni? Miért ne lehetne megváltoztatni az emberek gondolkodását? Az önzést, kapzsiságot, bosszúvágyat. Változtassuk meg! Beszéljük rá az embereket, hogy javuljanak meg. Szédítő lehetőség. Töröljük el a magántulajdont, akár a Jézust követő apostolok, mindenki dolgozzon képessége szerint, mindenki fogyasszon igényei szerint – nem többet. Olyan nehéz ez? Akkor majd pénzre sem lesz szükség. Minek kell irigykedni és többet akarni? Akarjunk nagyobb vagyont, de az legyen közös, mert úgy többet ér. Hát elkezdték véghezvinni – ha valaki hatalmat kap a népétől, micsoda kísértés, hogy a néppel jót tegyen.
Aztán Lenin megdöbbentő levelezését olvasva látjuk, hogy hamar kiderült, mit lehet, és mit nem. Hogyan volt erre ideje és energiája? Egyedül irányította a frontot, a rekvirálást, szénkiutalást a vasútnak a gabona városba szállításához – hát magától nem akart menni sem a szén, sem a gabona –, a külképviseleti diplomáciát, az épületek dekorációját, az élelmiszerjegyek kiosztását, a spekulánsok letartóztatását, a raktárkészletek leltározását, az árvaházak ellátását, az államkötvények kibocsátását, kézben tartotta a népbiztosok tanácsát, a bíróságokat, törvényeket tervezett és vonatott vissza, összeszidta a neki, Leninnek jogtalanul fizetésemelést kiutaló kádert, néha az Istenre (!) könyörög vidéki komisszároknak, hogy küldjenek már Pétervárra élelmet, mert elpusztulnak.
És hogyan nem vette észre magát? Az önálló gondolkodás tilos volt, az emberei féltek cselekedni, mert ha hibáznak, baj lesz, és ettől a kis dolgokban is mind többet hibáztak, így Leninnek egyre lejjebb kellett mennie, hogy mindent elintézzen. Van, hogy egy katonatisztnek könyörög (fenyegetőzik), hogy azonnal szállítson 200 pud benzint a harkovi bányának, mert ha leállnak a szivattyúk, betör a víz, és a város télen szén nélkül marad. Hogyan nem vette észre, hogy a végsőkig központosított apparátus magát pusztítja el – az országgal együtt.
Mindenesetre filozófiai fércműveivel ellentétben levelei jó olvasmányok; összeáll belőlük a korai szovjetállam regénye annak minden borzalmával és heroizmusával, az élet-halál harc, a nyugaton szocializálódott értelmiségi küzdelme az enyvszerű ázsiai tehetetlenséggel, a zsarnok dühe, a fanatikus reformer vaksága. Lenin államának szellemi öröksége kacsint ránk ezzel a kis könyvtári abszurddal: A raktárból kikértem A harc útja című könyvét (1919-es magyar kiadás Kun Béla bevezetőjével). Rongyosra olvasott példány, azonban a lapok felvágatlanok. Hogyan? Csak minden második dupla lapot olvastak el a dolgozó tömegek? És mindenki? Így lett saláta a kötetből? Gondoltam, kérek egy kést, aztán inkább tiszteletben tartottam a proletár elődöket – jó döntés volt.
Sztálint is fiatalkori mozgalmi élete miatt csukták le, mint Lenint, de ő se nem hívő, se nem értelmiségi alkat, hanem erő és félelem (a sztál acélt jelent), a cárok kegyetlensége a cárok eleganciája nélkül. Lenin elvi alapon konstruál bonyolult magyarázatokat az ideológiához, kínlódik az életidegen eszmék és az élet találkozása miatt, Sztálin viszont nem vacakol: egyszerűen mást mond és mást csinál, morális aggályai nincsenek. Beszédei és cikkei súlyos köteteket töltenek meg, és ezek rosszak. Nem mert a szerzőmindig hazudik – a legtöbb nagy író is született hazug –, hanem mert fantáziátlan, és nem a hazugság szépségéért hazudik, de ostoba célért.
Mao Ce-tung Vörös könyvecske néven ismertté vált idézetgyűjteményében nincs egy önálló gondolat, egyáltalán gondolat nincs benne, a sok hülyeségen mégis átdereng valami szépség, amihez Maónak annyi köze lehetett, hogy nevelődése során átitatta őt országa kultúrája. Az idézetek jelentésében nem találunk örömet, de itt-ott bujkál közöttük valami ősi, biztos és sűrű – némelyik mondat titkos szerkezetéből Konfuciusz, Lao-ce és Szun-ce is beszél, de lehet, hogy csak képzelgek.
A költészete viszont érdekes. Használja a klasszikus kínai formakultúrát, és csak nagyon mértéktartóan, igazán finoman árnyalja ezt korának és saját jelenének, a Hosszú Menetelésnek, a forradalmi eszméknek és a partizánharcoknak az utalásaival. Aki szereti a régi Li Taj-pót, annak érdemes elolvasnia Mao verseit is; nagy részüket Weöres Sándor fordította, és ha az eredeti szövegek is olyan jók, mint a fordítások, akkor ezekből becsülni tanulhatjuk ezt a később tengernyi pusztítást okozó rémes gazembert.
