Több mint hét évig tűrte Malina Hedvig a szlovák hatóságok megalázó zaklatását. Még Robert Kalinák belügyminiszter sértegetéseit is, aki két héttel a történtek után magabiztosan harsogta: a csallóközi egyetemistát senki sem bántotta, különben is beteges hazudozó.

Ezt az állítást hét év alatt senki sem tudta bizonyítani. Sikerült viszont feldúlni egy család nyugalmát, lesajnálni alapvető jogát a tisztességes eljáráshoz, megfélemlíteni két kiskorú gyermeket. A leginkább értük aggódva Malina Hedvig nem talált más kiutat, mint az emigrálást. Szülőföldjéről a menedéket nyújtó anyaországba, egyik EU-tagállamból a másikba.

Mégis elveszti szlovák állampolgárságát a még mindig hatályos, magyarfóbiás törvény miatt. A pozsonyi tárcavezető cinikusan úgy nyilatkozott, hogy nem foglalkozik az üggyel, mert nem rá tartozik. Amivel a fent idézett szavait hazudtolta meg. Semjén Zsolt joggal hangsúlyozza, hogy a sértett kálváriája „felkiáltójel a szlovák társadalom és a kisujját sem mozdító európai uniós bürokrácia felé is”. Budapest felelősségét azonban elhallgatta. A jelenlegi kormány sem mozdította a kisujját Malina Hedvig érdekében – akinek a kálváriája így a magyar kabinet számára is felkiáltójel.

Ismét bebizonyosodott: tavaly áprilisban a magyar kormányfő rossz alkut kötött szlovák partnerével, akivel abban állapodott meg, hogy csak a gazdasági és a regionális együttműködést helyezik előtérbe. A vitás kérdéseket a vakvágányon monologizáló kormányközi vegyes bizottságra testálják. Azóta Robert Fico kabinetje módszeresen faragja le a szlovákiai magyarok szerzett jogait. Orbán Viktor pedig hallgat, holott emberi jogi sérelem állítólagos jó szomszédok között különösképpen nem lehet belügy.