Térkép és táj
Nyughatatlan természetű kutatóként az izgatja, hogy miért tévedett mindenki a nagy válság kirobbanása előtt. Miért nem jelezték előre az általa is nagyon tisztelt és nagyon értett ökonometriai modellek, hogy jön a nagy összeomlás? Miért nem sejtették, hogy a jelzálogpiaci fejlemények súlyos pénzügyi válságba torkollhatnak? Hiszen nem szólalt meg a vészcsengő – sem alatta, sem utána – a Fedben sem, ahol szerinte a világ talán legjobb 250 közgazdászdoktora dolgozik.
Nem fújt riadót a Nemzetközi Valutaalap, amely még 2007-ben is úgy gondolta, hogy a kockázatok csökkennek a világgazdaságban. A JP Morgan bankház az amerikai gazdasági növekedés iramának gyorsulását prognosztizálta csupán három nappal a Lehman Brothers 2008. szeptemberi összeomlása előtt. Vagyis a most megjelent bestseller címében említett térkép nem adott pontos útmutatást. Nem rajzolta meg hűen a tájat, azaz a gazdaságot, amely persze az utóbbi években tovább változott. Új térkép kellene, amely valamiképpen tartalmazza a válságra adott válaszokat, az emberi reakciókból leszűrhető új tapasztalatokat.
Nagy szükség lenne erre, hogy csillapítani tudjuk a jövendő válságok hatásait. Mert lesznek még válságok. A pénzügyi előrejelzés jövőjéért is aggódó, kiváló modellező matematikus és statisztikus Alan Greenspan a táj feltérképezése reményében számára kevéssé ismert tudományokban is elmélyedt. A többnyire ma is washingtoni tanácsadói irodájában időző volt jegybankár egy interjúban el is mondta: nagy érdeklődéssel fordult az antropológia és a viselkedés közgazdaságtana felé, különös tekintettel a Nobel-díjas Daniel Kahneman munkáira, mert rádöbbent arra, hogy a klasszikus és neo klasszikus tanok állítása nem teljesen stimmel.
Vagyis a döntések nem mindig ésszerű alapon születnek, és a piacok nem mindig kerülnek maguktól egyensúlyba. A félelem, a lelkesedés, a pánik, a csordaszellem, az állati ösztönök, egyszóval az irracionalitás időről időre átcsap a racionalitás felett, ám ezt a viselkedést nagyon nehéz modellezni, matematikai módszerekkel megragadni.
Nem teljesen lehetetlen azonban, mert Greenspan a válság nyomán arra a következtetésre jut, hogy az ésszerűtlenségben is találhatók azonosságok, s hosszú távon a racionalitás úrrá lesz az irracionalitás felett, ám „ez a hosszú táv nagyon-nagyon hosszú időt foglalhat magában”. A személyes kíváncsiságon túl, hogy miért is fogott mellé mindenki, a régi és az új feltérképezésének más célja is van, s ez megint az idő kérdése. Az Egyesült Államok súlyos hosszú távú kihívásokkal néz szembe, önsorsrontó pályán halad. Nagyon leegyszerűsítve azért, mert nem ruház be eleget a jövőbe, a pénzt, részben a külföldét is, a szociális juttatások finanszírozására költi. A politikai rendszer működése akadozik, nem mutatkozik készség a megegyezésre. Amerika a második világháború után a világ vezető hatalmává vált, s bár nincs senki, aki a helyére léphetne, tekintélye már nem a régi. Nincs idő, gyorsan irányt kellene váltani. Greenspan azt reméli, hogy a könyvben megfogalmazott tanácsokra felfigyelnek a döntéshozók.
Ötleteivel nincs egyedül, s akadnak készséges vitapartnerek is. Ami például az infrastruktúra leromlását vagy a vezető hatalmi státus visszaállításának esélyeit illeti, hasonló gondolatokat fogalmazott meg a lapunkban szintén ismertetett könyvében, a Stratégiai vízióban Zbigniew Brzezinski, aki a demokrata párti Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. A republikánus Ford elnök gazdasági tanácsadójából később jegybankelnökké vált Greenspan aggodalmára erősített rá a minap a The Washington Postban Martin Feldstein, a szintén republikánus Reagan elnök gazdasági főtanácsadója, harvardi professzor, aki a nyugdíjkorhatár emelését és egyebek között az időskori betegellátási program, a Medicare reformjaként az önrész (mondjuk a vizitdíj) növelését szorgalmazza, nehogy az államadósság közkézen forgó része elérje a nemzeti össztermék (GDP) száz vagy akár kétszáz százalékát, ahogy a kongresszusi költségvetési hivatal (CBO) számítja – legrosszabb esetben.
S nem mellékesen egy minapi konferencián arról beszélt, Ben Bernanke Fed-elnök (Greenspan hamarosan leköszönő utóda), hogy a 2008-as válság klasszikus pénzügyi pánikként is felfogható, hasonlóan a Térkép és tájban is említett 1907-eshez, amelynek nyomán a szövetségi jegybankot létrehozták éppen száz éve, 1913-ban. Megkérdőjelezi viszont Alan Greenspan számos felvetését Lawrence Summers, aki a demokrata párti Clinton elnök kormányában szolgált pénzügyminiszterként, és most is esélyes volt a Fed vezetésére. Nem nagyon érti – miközben nagy tisztelettel ír a volt jegybankelnökről –, hogyan szorgalmazhatja valaki a mai nullaszázalékos kamatkörnyezetben a megtakarítások serkentését, vagy miként vetheti el utólag is a General Motors és vele munkahelyek ezreinek szerinte sikeres megmentését.
Jó, rendben, Greenspan antikeynesiánus közgazdász, de akkor is. Nos, Alan Greenspan bizonnyal nem tekinti magát John Maynard Keynes követőjének, de nem is veti el minden gondolatát, s vezetése alatt a Fedben olyan modellt alakítottak ki, amely ötvözte Keynes, aztán a monetarista Milton Friedman és mások elméleteit. Greenspan úgy véli, hogy 2008 őszén, amikor az egynapos finanszírozás pánikszerű elakadása miatt a történelem legsúlyosabb pénzügyi válsága robbant ki, be kellett avatkozni. De szerinte nem volt szükség az Obama elnök által meghirdetett több mint 800 milliárd dolláros gazdasági serkentő programra, s a jegybanknak sem kellett volna a mennyiségi könnyítés első szakaszán túlmenően további támogatást nyújtania.
A monetáris politika értékelésébe nem megy bele persze, de a Financial Timesnak adott interjúban azért elárulta: nem a mai kamatszintben gondolkodna. Legjobb lett volna hagyni a szabad piaci erőket dolgozni, már túl lennénk a kilábolás legfájdalmasabb szakaszán. Ehelyett éppen a kormányzati beavatkozás kelt bizonytalanságot, mert nem tudni, meddig tart, s milyen újabb szabályozással kell az üzleti életnek szembenéznie. Ez a bizonytalanság pedig a hosszú távú befektetés legnagyobb ellensége. Visszatekintve, a roosevelti New Dealt is hasonló szemüvegen keresztül nézi Greenspan, s azt írja, azért növekedett lassan a gazdaság, mert a kormányzati ellenőrzés minden részletére kiterjedt.
Ami a mostani helyzetet illeti: kár volt halogatni a csődbe ment adósok lakásainak, házainak elárverezését, mert így a piac nem tisztult elég gyorsan. A rászorulókon másként kellett volna segíteni. Azoknak a hatvan százaléka, akikkel új jelzáloghitel-szerződést kötöttek, egy éven belül újra csődbe jutott. A pénzügyi rendszert újraszabályozó Dodd–Frank-törvény is arról árulkodik, hogy akik megalkották és elfogadták, nincsenek tisztában azzal, hogyan működik a piac. És tényleg nem kellett volna megmenteni a General Motorst és a Chryslert. Nem fogyna kevesebb autó, nem készülne kevesebb jármű más cégek amerikai gyáraiban. Ha ugyanis a „túl nagy ahhoz, hogy megbukjon” elvét még jobban kiterjesztik, a pénzügyi szektoron túlra is, akkor még nagyobb a veszélye annak, hogy a „haverok kapitalizmusa” alakul ki.
Vagyis nem a leghatékonyabb győz a versenyben, hanem az, aki közvetett vagy közvetlen kormányzati garanciák nyomán jobb feltételekkel jut piaci finanszírozáshoz, és folytathatja esetleg a nem éppen termelékeny tevékenységét. A termelékenység növekedési üteme amúgy is csökken, s ez nagy aggodalma a volt a jegybankelnöknek. A jogosultsági programok kiterjesztésében látja a problémát. A nyug- és egészségügyi ellátás, illetve több más szociális transzfer a GDP 4,7 százalékát képviselte 1965-ben, mára elérte a 15 százalékot, s a kiadások üteme gyorsabban nőtt a republikánus elnökök, mint a demokrata párti kormányzatok alatt. Ez kiszorította az állami beruházásokat, hitelezőből adóssá változtatta az egyre kevésbé megtakarító Egyesült Államokat, s végül elapasztja azokat a forrásokat, amelyek e jóléti kiadások finanszírozásához szükségesek volnának.
A politikai rendszer széttöredezésének, a költségvetési patthelyzetnek az egyik oka éppen az, hogy mindkét politikai oldal megszavazta ezeket a programokat, hiszen velük lehet választásokat nyerni, ám aki adócsökkentést emleget, annak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy tegnap még maga is egyetértett azokkal a kiadásokkal, amelyekre ma nincs pénz. Greenspan bevallja, hogy zavarta a sok dicséret, magasztalás, amelyben része volt jegybankelnökként, és nem érdemli meg a megannyi bírálatot, amiért nem állította volna le még hivatali idejében a másodrendű jelzálog-hitelezést és e hitelek értékpapírosítását. Nem érez semmilyen felelősséget, bár elismeri, jó matematikusként sem látta időben, mi zajlik. Igaz, adatok sem álltak rendelkezésre idejekorán.
A folyamat 2003–2004-ben jött lendületbe, s 2006-ban érte el csúcspontját. Greenspan elnöksége egyben a nagy moderáció, az érdemi gazdasági növekedés, az alacsony infláció és a globalizáció korszakára esett, amelyben a dolgok alapjában véve jól mentek. Ám éppen az ilyen korszakok a veszélyesek, mondja most, mert ezek mindig buborékot fújnak fel. Nyomozása során arra a következtetésre jutott, hogy csődöt mondott a kockázatkezelés, a hitelminősítés és a szabályozás. S minthogy hivatali idejére esett az 1987. októberi tőzsdei zuhanás és a tényleges innovációt tükröző, de irracionálissá váló internetes dotcombuborék kipukkanása, rájött, hogy a felfújt adósság, pontosabban a túlzott tőkeáttétel – a hitelből nagymértékben megnövelt spekuláció – és az elégtelen banki tőke okozta a 2008-as összeomlást.
Az ezredfordulón alábbhagyó dotcomhullám nem váltott ki súlyos válságot, mert a részvényeket nem azok birtokolták, akiknek adóssága, tőkeáttétele eleve nagy lett volna. Ám 2008-ban a másodrendű hitelekből képzett papírok éppen ott halmozódtak fel, ahol túlduzzadt az adósság. A tanulság ennek nyomán csupán annyi, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a kevéssé szabályozott árnyékbankokra, a bankok tőkekövetelményeit pedig szigorítani kell – de minden további megkötés fékezné a gazdasági növekedést. A rengeteg elgondolkodtató magyarázaton, a sok adaton, valamint az állami beavatkozás mértékéről és a szabad piaci kapitalizmus működési elveiről Amerikában folyó vita ismertetésén túl a magyar olvasónak azért is érdekes lehet a kötet, mert talán erőt meríthet a válságos idők túlélésére a szerző azon megfigyeléséből, hogy az irracionalitás egyszer úgyis fennakad a racionalitás szűrőjén.
