S amit a szövegek ismeretében méltán tekinthetünk akár hitvallásnak is, egyben pedig az alábbiak mottójának. Másfelől e műfajt – szintén az előszó szerint – Vámos Miklós konkrétabban mindenekelőtt a terjedelemmel határozza meg (novella az, ami elfér egy újságoldalon), amihez a szerzőnek kétségbevonhatatlan joga van. De azért Vámos megőrzi a klasszikus novella számos ismérvét, és az idők során egyre jobban írói karakteréhez, világképéhez igazítja. Az író – a bevezetőben – a legkorábbi és a legújabb művei közötti stiláris, szemléletbeli különbségeket hangsúl yozza, azaz a fejlődést, az alkotói tapasztalat gyarapodását, a gondolkodásmód összetettebbé válását emeli ki.

Az olvasó azonban a folytonosság élményében is részesülhet. Mert kedves alakjai évtizednyi távolságból is reflektálnak egymásra, a mindennapokban gyakran csetlő-botló, bajba, konfliktusba kerülő, majd a maguk módján mégis helytálló vagy ezt megpróbáló – esendő – figurái az alkotói pálya igen különböző szakaszaiban egyaránt jelen vannak. S a korai novellák kezdésének és zárásának módja (a legkonkrétabb tényeket jelző szikár indítás céltudatosan halad az elvontabb és általánosabb, érzelmekkel egyre telítettebb végkifejlet felé), a biztos kezű történetvezetés, a poentírozás az eddigi novellista életmű állandó jellemzőjévé vált.

Tudjuk, hogy bármely mű befogadásakor mennyire fontos magának a befogadónak a nézőpontja, kondicionáltsága. Ideje tehát jelezni a magunkét. E sorok írója éppen egyidős Vámos Miklóssal. Ugyanakkor jártunk iskolába, egyazon évben szolgáltunk a Magyar Néphadseregben, egy időben jártunk egyetemre. S a továbbiakban is hasonló ritmusban követték egymást életünk fontos eseményei. Ebből az aspektusból tehát a kritikus egyszerűen nem tudja nem afféle generációs történetfüzérként olvasni a kötetet.

Alapélményünk így mindenekelőtt heurisztikus jellegű. Igen, a korai novellákban ábrázolt iskola a Kisfiúk és Nagyfiúk örök szembenállásával az enyém is lehetne. Az egyik ősnovella címében és nyitómondataiban szereplő tíz-, illetve húszfilléres rajzlap – Proust híres Madeleine kekszének mintájára – olyan távoli emléksorokat idéz föl bennem, amelyeket már régen elveszetteknek hittem. S természetesen, a több novellában felidézett laktanya is az enyém, a néhány markáns vonással bemutatott tisztek egyszersmind az én egykori parancsnokaim hasonmásai.

De ez a felidéző erő csak azért működhet ennyire hatékonyan, mert Vámos Miklós a lényeget emeli ki, a részletek elképzelhetetlen sokaságából azokat villantja föl, amelyek azonnal mozgásba lendítik az emlékezetet. E novellák újraolvasása is rádöbbenthet bennünket, kortársakat, hogy ifjúságunk társadalmi és tárgyi világa (benne a fusizás, a protekció, a képmutatás, a sokféle elfojtás vagy például a Varia bútor, a Trabant stb.) valójában milyen szürke, milyen kisszerű volt.

S ma már a szerző eredeti szándékain messze túlmutatóan is viccesnek tűnik, amikor az egyik novella fiatal szereplői kenyérbelet használnak a lakás falainak megtisztításához: „Harminc kiló kenyeret vettünk, öt fordulóban. Három napig dörgöltük a falakat, tényleg szép tiszták lettek”. Ez persze a 3,60-as kenyér korszaka, úgyhogy a módszer alkalmazása manapság már semmiképp sem lenne lukratív. A kötet kronologikus szerkezete révén a novellák sorozata egy kvázi életutat is körvonalaz. Ezen a szinten a művek azt sugallják, hogy – bizony – nincs semmiféle progresszivitás, nem valami egyre jobb, szebb felé haladunk. Nincs ilyen fejlődés. Mindössze a gondok és kihívások jellege változik. Boldog novella tehát – miként az egyik mű meggyőzően tanúsítja – nincs.

Ha próbálkoznánk vele, hazugság lenne az eredmény, azaz silány alkotás. Van viszont bőven keserű, sőt kifejezetten nyomasztó írás a kötetben. A szépség elhamvad, ami ígéretesnek indult, szinte észrevétlenül elromlik, s csak akkor döbbenünk rá, hogy elmulasztottunk egy gesztust, amikor már jóvátehetetlenül késő. A veszendőség és kiszolgáltatottság élményét szinte létfilozofikus magasságba emeli Az utolsó szalmaszál című novella, mely néhány verébfióka véletlenszerű elpusztítása nyomán komorul az univerzális emberi kiszolgáltatottság, a belőle fakadó szorongás felidézőjévé.

Vámos az előszóban realista íróként aposztrofálja magát (ami éppen nem vall konjunkturális szellemi-művészi áramlatokhoz való olcsó igazodásra), ám ez nála is jól megfér a szatirikushoz, a groteszkhez és az abszurdhoz való vonzódással. A szerző közismert humora mellett ki kell még emelnünk azt a finom, alighanem az elbeszélő mentalitásából fakadó derűt, amelyik rendre megcsillan e novellákban, s amelyik az egész övezetében valamelyest enyhíti, oldja a feszültséget, a sötétebb tónusokat. S talán emiatt is válnak művei ennyire szerethetőkké.

Európa, 652 oldal, 3990 forint