Tonzillitisz
A helikopter ostoba bádogszúnyognak volt ábrázolva, az ötvenes évek fölhúzhatós játékait idézte, leszállás közben mégis pontos köröket kavart a magasra nőtt levendulatengerbe. Az „alsó út” szószerkezet arra engedett következtetni, hogy felső út is van valahol, nyilván a birtok túlsó végén, bár Privátnak eddig fogalma sem volt a létezéséről. Az is előfordult, hogy az álom a házban kezdődött, máskor az udvarban, az ezüstszürkére fakult uszadékfákból rótt, ormótlan kapu előtt, ami aztán csak akadozva nyílt, többszöri unszolásra.
Ahogy a vállával próbálkozott, határozottan úgy érezte, mintha valami élőlényt kéne beljebb noszogatnia. Az álmodó az egész álom, ő a patak, a gázló és a rák, gondolta Privát. Komoly rutinja volt, ez a mostani fordulat, hogy álmodás közben magának az álomnak a lélektanával, közelebbről Carl Gustav Jung álomelméletével foglalkozik, sem lepte meg túlságosan. A stréber visszataszító igyekezetével ismerte föl, hogy az idézet azért jutott eszébe, mert Jung szerint a ház a lélek szimbóluma, az úgynevezett lelkébe lép be tehát, amikor végre betaszítja a nehéz kapuszárnyat.
Szóval csak úgy álmodom, gondolta Privát, ez fölöttébb sajnálatos. Kifejezetten szeretett idejárni. Volt valami nagyvonalú, lenyűgöző vadság az épületben, mintha az építész cetlikre fölskiccelt, egymással fölismerhetetlen viszonyban álló alaprajzokat szerkesztett volna egyetlen, nagyszabású látomássá a lucidus sugallatnak engedve. Ha nagyritkán odaát is eszébe jutott a ház, Privát bizonyos volt benne, hogy akkor is létezik, amikor éppen nem álmodja, ezért képes álomról álomra átalakulni.
Odabent sötét volt, a résnyire nyitva maradt kapun sem jött be semmi fény, a háta mögött egyszerre lezuhant a csillagtalan éjszaka. Tapogatni kezdte a falat a bejárat mellett, ahol a kapcsolót sejtette. A kapcsoló gömbölyded volt, mintha bakelitpogácsát szegeztek volna föl a falra, a közepén micisapka bojtjára emlékeztető pöcökkel. Az úgynevezett valóságban évtizedek óta nem gyártanak ilyesmit. Privátnak eszébe jutott, hogy az anyja lapostányérra feszítette a frissen kimosott vajszínű micisapkát, úgy szárította meg a cserépkályha tetején, amitől a sapka még sokáig határozott élt kapott, kissé emlékeztetve a maquisard-ok viseletére.
Privát fölkattintotta a villanyt. Az Ó utcai pincében volt. A falakból erős salétromszag áradt, és ahogy lépkedett lefelé a lépcsőn, megérezte a kezében a durva szövésű zsákot. Ezek szerint fáért megyek, gondolta, leküldött fáért az anyám. Ahogy leért, szemben, a falon elsárgult plakátot pillantott meg. „Ez a kerület már patkánymentes, ha mégis patkányt észlel, kérjük, jelentse.” A patkányokat a kerületi tanács szakemberei irtották a Racumin nevű, kumarinszármazékot tartalmazó porral. A port kartondobozokba töltötték, és szisztematikusan elhelyezték a lépcsőfordulókban.
A kumarin rendkívül hatásos véralvadásgátló, a patkányok szó szerint elvéreztek a kerületi tanáccsal folytatott kilátástalan küzdelemben, gondolta Privát. Tompa, ütemes zaj hallatszott a pince labirintusának belsejéből. Ráismert a ritmusra. Az apja vágta odabent a fát. Ezek szerint él, és megint velünk lakik, állapította meg Privát. Sehogyse stimmelt a dolog. Amíg az apjával járt a pincébe, Privátnak csak egy kisebb kosár jutott, amiben a gyújtóst kellett fölvinnie. A zsákot csak a hetvenes évek elején örökölte meg, amikor az apja elköltözött, és az anyjával maradtak kettesben az Ó utcai lakásban.
De miért nem kapcsolta fel az apja a villanyt? Egyáltalán, hogyan talált el a sötétben a kamrájukig? Vagy gyertyát vitt volna? Áramszünet volt? A fáskamra ajtaját lécekből szögezték össze, a réseken át simán be lehetett látni. A farakás tetején mégiscsak ott éghetett a gyertyacsonk, az apja takarta ki, ott lobogott körben a falakon az obskurus fény. Az apja háttal állt az ajtónak, a fejszére támaszkodott, mintha megpihent volna egy rövid időre. A kék-piros-szürke csíkos fürdököpenyét vette rá a sötétkék, hajszálcsíkos öltönyére. Fekete lakkcipőben volt, de a lakkot a sarkán elhomályosította a fölverődött por. Privát be akart nyitni, de a fáskamra le volt lakatolva.
Megrázta a pinceajtót, hátha mégis enged a lakat. Vagy legalább megfordul a zajra az apja. Rémlett, hogy nem szabad megszólalni. Halványan emlékezett rá, hogy éjszaka megműtötték, és az orvosok szigorúan megtiltották, hogy beszéljen. Tüszős mandulagyulladás. Végignézett magán, kórházi flanellpizsamában volt. Pedig beszélniük kéne. Eljött az ideje. Elég sokmindent el kellene mesélni neki. És meg kéne kérdezni, miért hazudtak a műtétről, miért csak a kórházban mondták meg, hogy ott kell maradnia. Szabad vagy sem, leszarom, gondolta Privát.
A Heim Pál sebészetén feküdt fehér vaságyon, nyolcágyas kórteremben. Két kislány macskabölcsőzött, a harmadik pedig a negróját kínálgatta. A nejlonzacskó sarka le volt harapva, a lány a harapás nyomáig tuszkolt egy cukrot, és befogta mögötte a zacskót, hogy ne lehessen kettőt venni. Privát hiába mutogatta el, a lány sehogy sem értette meg, hogy nem kér belőle. Apa, kérdezte volna az apja hátától, te vagy az? De szavak helyett, pont, mint egy álomban, dőlni kezdett a torkából a meleg vér.
