Ámosz Oz: Prágában Palesztináról
Ez, írja Kafka, látszat csupán, hiszen mindenki tudja, hogy a fák gyökérzetükkel szilárdan kötődnek a talajhoz. De még ez is csak látszat, teszi hozzá. Hatvan éve, egy téli estén a huldai kibucban, egy tizenöt éves fiú Kafkának ezeket a sorait olvasván egyszeriben megváltozott: a fák, a dombok, a sakálok üvöltése a téli este sötétjében, semmi sem volt többé egyszerű a számára. Van a valóság, és van egy belső valóság, és még ez sem minden. A tények az igazság legádázabb ellenségévé válhatnak.
Ez a rövid elbeszélés, A fák, nemcsak hogy az első találkozásom volt Kafkával, de más írásaival együtt meghatározó élményemmé vált. Egyébként jellemző Kafkára, hogy rémlátásait a legbürokratikusabb nyelvezetben adja elő. Démonai hétköznapi öltönyt viselnek. A pokol nála egyszerű, kopottas iroda. Valahol olvastam, hogy élete vége felé, már nagybetegen, eljátszott a gondolattal, hogy néhány prágai zsidó osztálytársa példáját követve ő is kivándorol Palesztinába. Sőt láttam a gyakorlókönyvét, amelyből igyekezett felszedni némi kis hébert.
Egyszer még meg is jelent lelki szemeim előtt, amint egy izraeli kibucban él németül beszélő telepesekkel, könyvelőként dolgozik, és munka után a közösség által számára biztosított, félreeső házikóban írogat. Honvágyat érzett volna Európa iránt, akárcsak az osztálytársai és sokan mások, akik Hitler hatalomra jutása előtt Európából Palesztinába távoztak. Akik otthagyták Kelet-Európát – ahogy saját szüleim és nagyszüleim –, pontosabban akik erőszakkal kiűzettek Európából az 1930-as években. Ők szerették Európát, de Európa nem viszonozta a szeretetüket. Ma mindenki európai, vagy ha nem, hát sorban áll, hogy európai lehessen. De nyolcvan-kilencven éve Európában csak a zsidók, az én szüleimhez hasonló zsidók voltak európaiak. A többiek mind bolgár hazafiak voltak, ír hazafiak, norvég hazafiak…
A zsidók állhatatosan megmaradtak európainak. Nyelveket beszéltek, szerették a különféle történelmi és irodalmi hagyományokat, a műkincseket, és mindenekfölött a zenét. És szerették a tájakat, erdőt-mezőt, csermelyt, hóborította fenyvest, szerették az ősi városok zegzugos kis utcáit, szerették az egyetemeket és kávéházakat. Európa nem viszonozta a szeretetüket. Megrögzött európaiságukért megkapták, hogy „kozmopoliták”, „élősködők”, „gyökértelen értelmiségiek”.
Amikor Lengyelországban az 1930-as években az antiszemitizmus erőszakká fajult, szüleim és nagyszüleim szomorúan úgy döntöttek, elhagyják Európát, és áttelepülnek Jeruzsálembe. Nem azért választották Jeruzsálemet, hogy kiszorítsák onnan az arabokat, hanem mert sehová máshová nem mehettek. Az 1930-as években a földkerekség minden országa bezárta kapuit a zsidók előtt. Kanada azt mondta: egy is sok. Svájc azt mondta: inkább egyet sem. Európa utcáin falfirkák hirdették: „Zsidók, takarodjatok Palesztinába!” (Hatvan év múltán ugyanazokon az utcákon homlokegyenest ellenkező feliratok virítottak: „Zsidók, takarodjatok Palesztinából!”)
Szóval a felmenőim 1934-ben Jeruzsálemben telepedtek le, és így megúszták a náci népirtást. De Európa örök hiányérzetet hagyott bennük. Haraggal s mégis vágyakozva gondoltak rá. Olyasfajta érzés volt ez, mint a csalódott szerelmesé; mint a viszonzatlan szerelem. Kiskoromban a szüleim folyton azt hajtogatták: „Eljön majd az idő, mi már nem érjük meg, de te talán igen, amikor Jeruzsálem igazi várossá növi ki magát.” Nem értettem, miről beszélnek: gyerekkoromban nekem Jeruzsálem volt az egyetlen város a világon. De most már tudom, mit értettek igazi városon: lombos erdők övezte várost, melyet folyó szel át, rajta hidak… Egyszóval: európaivárost.
Hölgyeim és uraim, én olyan zsidó menekültek gyermeke vagyok, akiket elkergettek Európából. Szerencséjükre: mert ha a 30-as évek Európájából nem kergetik el, akkor a 40-es évek Európájában megölték volna őket. Magamban hordozom a szüleim Európa iránti vegyes érzelmeit: a vágyakozást és a haragot, az elragadtatást és a csalódottságot. Irodalmi műveimben lépten-nyomon felbukkannak ezek a gyökereiktől elszakított európaiak, akik azon fáradoznak, hogy Jeruzsálem vagy a kibuc hőségében és sivatagi porában parányi európai szigeteket teremtsenek, könyvespolcostul, hangversenytermestül, mindenestül.
Világmegváltók, akik a cipőfűzőjüket sem tudják rendesen bekötni. Szócséplő, egymással végtelen vitákat folytató idealisták. Menekültek és túlélők, akik minden nehézséggel dacolva új hazát építenek maguknak. Hölgyeim és uraim, Izrael menekülttábor. Palesztina menekülttábor. Az izraeli–palesztin viszály tragikus összecsapás két igazság között, Európa két korábbi áldozata között. Az arabok elszenvedték az európai imperializmust, kolonializmust, elnyomást és megalázást. A zsidók elszenvedték az európai üldözést, hátrányos megkülönböztetést, pogromokat, és végül a páratlan méretű tömeggyilkosságot.
Tragikus, hogy Európának ez a két korábbi áldozata hajlamos a másikban csupán önnön egykori elnyomójának képét látni. Az izraeli–palesztin viszály tragikus összecsapás két igazság között. Az izraeli zsidóknak nincs hová menniük. A palesztin araboknak nincs hová menniük. Nem egyesülhetnek egy boldog családban, mert nem egyek, nem boldogok, és nincsenek egymással családi viszonyban – ők két boldogtalan család. Jómagam erősen hiszek egy Izrael és Palesztina között létrejövő történelmi kompromisszumban – a két állam megoldásban. Nem mézeshetekre gondolok, hanem korrekt válásra: Izrael és Palesztina egymás mellett élésére, Nyugat-Jeruzsálemmel mint Izrael és Kelet-Jeruzsálemmel mint Palesztina fővárosával. Olyasmi lenne ez, mint Csehország és Szlovákia békés elválása.
Hölgyeim és uraim, sok regényem és elbeszélésem Izraelben játszódik, de olyan nagy és egyszerű témákkal foglalkozik, mint szerelem, veszteség, magány, vágyakozás, gyönyörűség, halál, sivárság. Korunk szkeptikus tanúja és az emberi színjáték ironikus és együtt érző megfigyelője vagyok. Franz Kafkát a XX. század legnagyobb prófétájának tartom, aki előre látta az embertelenséget és a zsarnokságot, a hatalom könyörtelenségét és az emberi lény gyengeségét. Tőle tanultam meg, hogy egy-egy fa, vagy akármi más, sohasem az, aminek látszik. Hálával és alázattal tölt el a Kafka-díj zsűrijének döntése, amellyel munkámat erre a magas kitüntetésre érdemesítette. Köszönöm önöknek, köszönöm mindannyiuknak, és azt mondom: salom!
Prága, 2013. október 24. (Barkóczi András fordítása)
