Öff mélándzsé
Nem veszünk tudomást róla, hogy körülöttünk mi van. Azt, hogy hányan indultak tőlünk útnak napkelet felé, meg tudom számolni a két kezemen. A mi globe-trottereinkből általában valahol Nyugaton lett epigon. Közben persze ide-oda tántorogtak az embermilliók, hajtottak minket hol Kelet, hol Nyugat felé, de én most nem ezekre a történelmi tragédiákra gondolok. Még csak nem is a kihalófélben lévő rokonnépek jutnak eszembe. De miért bámuljuk példának okáért a franciákat, akik csak rúgnak rajtunk, valahányszor (szerencsénkre nem túl gyakran) észrevesznek?
És miért nem ismerjük jobban a hozzánk hasonlóan két világ közé szorult, nehéz sorsú bolgárokat? Mindez itt, a Balkán mélyén jut eszembe, Szófia csodálatos műemlékei között. Az, hogy én, a trópus és a szigetvilág vándora, déli szomszédainkról milyen szánalmasan keveset tudok! Bojana ezeréves freskói között így szégyenkezik az ortodox világból a nyugati kereszténységbe (megint csak nyugati irányban) átpaterolt trópusi magyar. De hát tényleg! Mit is tud (mit is tudott) Bulgáriáról egy hozzám hasonló gyerek? A világháború előtt lejártunk „a bolgárhoz” anyámmal.
Ennek a fűszeresnek a Böszörményi utca sarkán, a Csapóudvarban volt üzlete, a helyén ma a Szamos cukrászda áll. Gyümölcsöt, zöldséget vásároltunk, ő maga szolgált ki, a Mester. A neve ma már sehogyan se jut eszembe, de a hangja még itt cseng a fülemben. Anya azt mondta, hogy „akcentusa” van. A háború után nem jártunk már vásárolni. Nem volt se hol, se mit. A Csapó-udvart lebombázták, kerülgettük a romokat. Elmúlt egy évtized, mire megismertem a Papát. A második bolgáromat. Ez már a Rajna partján történt, ahol 1956 után befogadtak a menekülttáborok.
A Papa sovány, magas öregember, és ő is valami furcsa, darabos akcentussal beszél. Egy csóró bárt üzemeltet, a ruhatárban. (Ruhája, beakasztanivalója nem volt a lágerlakók között senkinek.) Papának mi neveztük őt, tizenéves, elanyátlanodott kamaszok. Hogy mit lehetett kapni nála, nem jut eszembe fél évszázad után. De kevert valami furcsa koktélt, joghurt és lágy tojás egyvelegét, amit – most is hallom a hangját – öff mélándzsénak (oeufs mélangés-nak) nevezett.
Ő már – úgy tudtuk – régebben itt élt a Rajna partján. De franciául még ő sem tudott. Beszélgettünk vele mégis, ki tudja, hogyan. Azután bezártak a menekülttáborok, elszéledtünk a nagyvilágban. Az oeufs mélangés receptjét ma sem tudom. Menet közben lettek persze más, futó emlékeim. Láttam például a képernyőn Dacsevet, aki kamaszkorom példaképére, Kispéter Mihályra hasonlított. Meg hát ki ne csodálta volna a barcelonai Sztojcskovot! Kosztolányi Dezső bolgár kalauzát ismerte – olvasta – minden velem egyidős magyar gyerek. De eltelt egy évtized is, mire 1969 nyarán utamba került a harmadik bolgárom, Hriszto Kabarciev. Mindnyájuk közül a legfontosabb.
Akkor, tizenkét évvel a Forradalom után, a trópuson tanítottam. Megszoktam már a kallódást. A száműzött életet. Apám állapota azonban válságosra fordult azon a nyáron, és én bementem a magyar követségre, és kértem egy látogatóvízumot. Záróra lehetett? Siettem? Tény, hogy azt mondták, kérjek beutazási engedélyt a határon. De ne utazzak Bécsen át, ha nem akarom elveszíteni a menekültstátuszomat. Belgrád felé Orlyban szállt fel a gépem. Úgy gondoltam, hogy onnan már, a közelből, vonaton folytatom az utat. Emlékszem, valami grundon kellett átrohannom. Éppen elkaptam a pesti szerelvényt. Sötét este volt, kilenc óra lehetett, és másnap hajnali ötkor ért be a Keleti pályaudvarra a vonat.
Most így utólag magam sem értem, hogyan mertem belevágni ebbe az őrült kalandba. Hiszen nekem családom élt a trópuson, feleségem és három apró gyerek. És hát azokban az időkben odaát, az óhazában, okkal, ok nélkül letartóztatták a hozzám hasonló disszidenseket. Nyilván csak szegény apám járt az eszemben. Látni akartam őt, mindenáron. Amíg nem késő. Addig, mint minden fiatal, azt hittem én is, hogy a szüleim – a két drága öreg – örök életűek. A vagonban, amelyre sikerült felugranom, vidám társaság utazott. Mint kiderült, jó szerencsém egy szimfonikus zenekar kellős közepébe vetett. Bolgárok voltak, és Budapestre utaztak. Az ő karmesterük volt Hriszto Kabarciev, persze azt, hogy karmester volt-e valóban, vagy csak valami komisszár, nem tudom. Az emlékezetemben még a neve is elbizonytalanodott.
Szóval, valami fontos ember. Ő vette el a genfi menekültpasszusomat. Itt nem fogják megtalálni! – mondta, és becsúsztatta a zenészek okmányai közé. Ezen aztán jót nevettek ezek a derék fiúk, akiknek eszükbe se jutott, hogy nemcsak én, ők is a tűzzel játszanak. Franciául társalogtunk, belekevertük, ami csak a nyelvünkre jött, a német, az orosz, a latin szavakat. A belgrádi gyors nyolc óra alatt tette meg a négyszáz kilométeres utat. Én még a határon sem ébredtem fel, pedig ott azokban az időkben órákig ácsorgott minden gyorsvonat. Amikor felriadtam, bekocogott a Keleti pályaudvarra a szerelvény. Hrisztóról és útitársaimról azóta se tudok.
Mindegy. Sikerült meglátogatnom apámat. Azután kitoloncoltak: – Dissszidenset már láttak! – a rendőrkapitány összecsődítette az alkalmazottakat –, de visszidenset még soha. Ezt lefogadom! Egy új magyar szó, ami egy őrszobán született. – Melyik hídon? – fordult hozzám elégedetten a tiszt, és én az Erzsébetet választottam, mivel ez nemrég épült újjá, a távollétem alatt. – Így jutottam Ferihegyre. Kint voltam Orlyban másfél óra alatt. Az egész napkeleti kalandból mára csak egy új magyar szó és egy bolgár zenekar szívet melengető emléke maradt.
Mindez, mondom, a Balkán mélyén jutott az eszembe, Szófia múzeumaiban. Bevallom, nem túl lelkesen készültem erre az útra, amelyen bemutatásra került egy régebbi, bolgárra lefordított kötetem. De most, hogy megismerkedtem ezzel a világgal, piszkosul szégyellem magam. Hegyes-völgyes vidéken vezetett háromnapos körutam. Szófi a felett hegylánc húzódik. Csakhogy itt a mi János-hegyünk nem ötszáz, hanem ezerötszáz méter magas. Erre valahogyan minden levegősebb, tágasabb. Ilyen a szívélyesség is, ami fogad. Nemcsak házigazdáimra: Tosóra és Editre, vagy kiadómra és fordítómra, Martin Hrisztovra gondolok.
De hol van az a repülőtér, ahol egy segédmunkás leteszi a lapátot, és addig járkál veled, amíg meg nem találja a járatodat! Egy hozzám hasonló skribler számára élmény az is, hogy itt, Szófiában, az írott szónak még mindig becsülete van. Egy könyvbemutatóra összejön ma is hatvannyolcvan ember. A magyarokat szeretik: a Mare folyóirat különszáma húsz írót mutat be Petőfitől Esterházyig. A szerkesztők a hetek óta tartó tüntetések felvételeit is becsempészték a borító alá. Forradalmárok lennének ők is? Marcona, szakállas, a mi Petrinkhez hasonlító férfiak.
Egy szó, mint száz: egy rokonszenves ország. Otthon érzem magam. Zárójelben: nem én vagyok az első. Tavaly itt járt a kecskeméti Forrás: Fűzi Lászlóról, Buda Feriről vidám anekdoták keringenek. Olvassák Kukorellyt is. Miért ne válna kölcsönössé ez a kapcsolat? Szófiában reggel tíz óra körül kezdődik az élet. Van rá időm, minden reggel olvasok. Megtudom, hogy a bolgár írásbeliség idestova másfél ezer éves, az állam megalakulását a történészek 681-re teszik. Sok évszázaddal idősebbek nálunk ezek a lenézett „balkániak”. Pedig hát történelmük a mi „balsorsunknál” is keservesebb. Ezen a tájon például nem százötven, hanem ötszáz évig tartott és csak 1878-ban ért véget a török uralom. Bojana és Rila ezeréves freskói mégis fennmaradtak a hegyvidék kolostoraiban.
A bolgárok – csakúgy mint mi – Nyugatra vetik „vigyázó szemüket”. Tőlem is megkérdezi a riporter: igaz-e, hogy zsidónak lenni életveszélyes Budapesten? Próbálom elmagyarázni, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. De rólunk mindenféle mást is megtudok. Például itt tartózkodik, velem egy időben, a magyarországi bolgár kisebbség delegációja. Nálunk is élnek bolgárok, és székhelyük éppen az a kerület, ahol lakom. Most felkeresik a Magyar Intézetet ezek a bolgár-magyarok. Egy fiatalemberrel beszélgetek. Rokonszenves férfi, annyi idős lehet, mint a fiam.
– Nem is tudtam – mondják az irodán –, hogy ismered a nagykövet urat! – Honnan ismerném? Sose láttam! – Csak merthogy tegeződtetek! Ez az én ifjú emberem a nagykövet. A történethez hozzátartozik, hogy másnap reggel, az osztrák légitársaság járatán, egymás mellé szól a jegyünk. Van időnk megbeszélni a világ dolgait, mi több, a bécsi tranziton ő cipeli könyvekkel degeszre tömött kofferomat. Hát csak így. Még irodalmat is hozok haza, Doncsev Toso kisregényét (Ica néném elátkozott boldogsága), ami megérdemelné, hogy ne tűnjön el nyomtalanul mamut könyvkiadásunk süllyesztőiben.
A könyvből lemez hullik az ölembe. Az író gyermekei a negyvenes évek magyar slágereiből adnak elő. Elhangzanak – jó előadásban – a Valahol, Oroszországban és a Hamvadó cigarettavég, Eisemann Mihály és Karády Katalin dalai. Úgy látszik, hogy a mi fogyó emlékeinket másodgenerációs bolgár fiatalok fogják átmenekíteni. Szép, új világunk olyan hontalanjai, akik, mint fordítótársam, az argentin-bolgár Sebastian Santos-Petroff, itt nálunk élnek. Sebastiannak idevalósi felesége, és óvodáskorú, echte magyar kisfia van.
Mindez egy hazaszakadt trópusi szemével. Nyilván elfogultan és hiányosan. Amolyan öff-mélándzsé (lágytojás)-szerűen. Íme minden, amit most Bulgáriáról tudok.
