Beatrix, a grófné az Operában, szokott páholyában egy értékes karperecre lelt. Hogy, hogy nem, férjére gyanakodott, aki persze mindent tagadott. Az asszony rövid nyomozásba kezdett, és másnap az ékszert egy tokban adta át. „Ma nem megyek az operába, Jenő, de ezt az ékszertokot átadom önnek, vigye rendeltetési helyére. Ámbár ép burkolat nélkül találtam a karpereczet, amely benne van, de nem tartottam illendőnek ezt az értékes tárgyat tok nélkül visszaadni. Bársony mezbe burkoltam a sivár meztelenséget. Köszöntse nevemben: Lujzát.”

A gróf úgy állt előtte, mintha villám sújtotta volna. Egyetlen szó sem jutott eszébe, kalapját vette, és elhagyta a szobát. Íme, egy Beniczkyné-írás: ötven köteten át megannyi gróf és grófné, kastély és boudoir, inas és szobalány. Soha sehol egy paraszt, egy zsidó, egy iparos, egy tanító, egy szatócs. Ez az írás az Almanach című szövetgyűjteményben jelent meg 1898-ban. Lenke olyan társaságban van, mint Thury Zoltán, Tömörkény István, Szomaházy István, Benedek Elek, Gárdonyi Géza, Rákosi Viktor, Herczeg Ferenc, és végül a szerkesztő: Mikszáth Kálmán.

Elképzelhetni, hogy ennek a hús-vér embernek, ennek a valóban benne élő, járó nagy írónak, mi volt a véleménye a pityegő grófnéről. De évről évre lehozta, mert roppant népszerű volt. Lenke 1840-ben született. Apja Bajza József költő volt, anyja Csajághy Júlia, Vörösmarty feleségének testvére. Huszonhárom évesen elhalt öccse is költő: Bajza Jenő. Testvérével együtt már kamaszkoruktól írtak.

Lenke tizenhét éves korától rendszeresen publikál. 1858-ban kötött házasságot a nála 23 évvel idősebb Heckenast Gusztáv könyv- és lapkiadóval. Bajza Lenke főmunkatársa lett a – Nők Lapja előfutárának is tekinthető – Nővilágnak.

A lap tudósított a pesti és párizsi divatról, lakberendezési és kertápolási tanácsokkal szolgált, színészek és színésznők képeit hozta, továbbá útirajzok közzétételével szórakoztatta az olvasókat. 1863-ban – két gyermekkel – elvált, és férjhez ment Beniczky Ferencz földbirtokoshoz, val. b. titkos tanácsoshoz, az Opera és a Nemzeti Színház intendánsához, Pest vármegye főispánjához. Szalonjuk a pesti társasági élet központja lett; élénk irodalmi élet zajlott falai közt. Rengeteget utaztak: Németországba, Dél-Francziaországba, Belgiumba, Hollandiába, Olaszországba.

A Petőfi-társaság – elsőül nőként – a 1878. évben tagjai sorába választotta. Előbb tárcákat, beszélyeket írt, majd fokozatosan áttért a regényre; számlálatlanul ontván azokat. Szépen is keresett műveivel, pedig férje oldalán megengedhette volna magának a lazítást. Nekrológját Mikszáth írta, egyebek között. Jellemző a nagy íróra, hogy nem érzelmeskedett:

„Tárgyait a főrangú világból merítette, melyben élt, mint annak jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a főrangú világba; hősei és hősnői a síkos parketteken, puha szőnyeges boudoirokban, parfümös levegőben élnek; szeretnek, csalnak és csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e megfestett (különben a természetben is színtelen) magyar főúri köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valamimegkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási színhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba ringatja.”

FORRÁS: WIKIPÉDIA