Egy alattvaló akaratlan lázadása
Ehrenstein az ulánusokat lóról szállíttatta, intett, hogy elő a kardokat, három embert kint hagyott a lovakkal, a többivel bement a birtokra, elállták a kijáratokat, majd Ehrenstein nagy levegőt vett – Gott, hilf mir jetzt, mert ha nem sikerül, akkor elcsapják a szolgálatból, és nincs nemesi birtoka, amiből megéljen, mert az apja csak postamester Linzben –, aztán a kardjával megzörgette az ablakot.
Szerencsére otthon voltak, csak már aludtak. Jött a cselédlány, sikított, de nagy nehezen mégis meggyújtott egy gyertyát, és megmutatta a szobát, ahol a férfi aludt. A főhadnagy mondta neki, hogy készülődjön, aztán kiderült, hogy ő nem K. Ferenc, hanem K. József; és Ehrensteinnel megfordult a világ. Kérdezte, hogy akkor hol a testvére. Az mutatta. Ehrenstein bement a másik szobába, Ferenc akkor tápászkodott elő az ágyból, a főhadnagyban szétáradt a hála, Gott sei Dank und Dank an die Jungfrau Maria, aztán a háláját Ferencnek is kimutatva barátságosan elmondta, hogy rögtön Budára kell menniük, hozhat, amit akar, saját kocsiján jöjjön, ő csak a pénzét teszi el, ez a parancs, és természetesen nyugtát ad.
Ferenc anyja úgy üvöltött vele, mint egy oroszlán, de nem bánta, azt is hagyta, hogy Ferenc gyorsan üzeneteket írogasson barátainak, és az anyjára bízza szerelmes leveleinek valószínűtlenül vastag kötegét. De most nem a hűséges nehézlovas tiszt a hősünk, hanem Kazinczy Ferencz, tizenkét vármegye tanfelügyelője, költő, író és irodalomszervező. Ment Budára, ott vasra verték, kihallgatták, a bizottságban az ismerős tisztviselők atyai jóindulattal kérték, hogy valljon – mindenki mindenkit ismert –, a buta és gonosz királyi ügyigazgató is kérte, hogy valljon, leveleket tettek elé, amelyeket ő írt, és amelyeket neki írtak, Kazinczy leginkább társait akarta védeni, betegen is folyton azt kombinálta, hogyan nem árt senkinek, közben kiművelt ékesszólásával vívta ki a bírák elismerését.
Kiderült, hogy védője túl jó védőbeszédet szerkesztett, tehát megmondták neki, hogy ezzel a beszéddel nem védhet senkit, írjon másikat, védők jöttek-mentek, folyt a per, beszéltek latinul, németül, a cellájában a katonákkal szlovákul és magyarul, a falon át kopogva franciául, aztán halálra ítélték, de végül csak Martinovicsot és közeli társait fejezték le, három hét múlva megjött a kegyelem: várfogság. Ferenc öregkorában összeszedte a papírjait, utólag megszerkesztette és gondos alaprajzokkal látta el börtönnaplóját, amelyben a birodalom könyörtelensége az emberi melegséggel ölelkezik.
A császár hol szigorítja a fogságot, hol örül, ha a felügyelő bálba engedi a foglyokat; a Kazinczyékat Brünnbe szállító Plecz kapitány este izgul a fogadóban, hogy az egyik rab visszatér-e pozsonyi csavargásából, ahogy azt neki megfogadta (visszatért); a brünni Spielberg erődítmény vizes pincéjében K. majdnem meghalt, majd új helyén, Obrovicon, a fenyítőház igazgatója lelkesen üdvözölte K. egzotikus virágok iránti rajongását, a fogolynál hagyta kislányát, amíg elrohan, hogy megmutassa neki iris svecicáját, K. pedig addig a gyerek lelkére kötötte, mondja meg édesanyjának, hogy ha ő tíz évvel fiatalabb lenne, a gyerek pedig tízzel öregebb, akkor boldog órákat töltenének együtt ott bezárva; és a ma pedofilgyanús nyilatkozat után a meghatott anya maga csempészett be írószereket neki.
Szállításuk közben az elítéltek becsületszóra elkóborolhattak, együtt ettek-ittak fogoly francia generálisokkal és saját kísérőikkel, végül a szabadulás örömére a munkácsi vár főstrázsamestere vacsorára hívta Kazinczyt. Mikor hazajutott, tovább írt, tehát a föld fölött járt, és közben kínlódott a rémes magyar valóság kellős közepén. Amíg távol volt, József öccse rátette a kezét a gazdaságra, a többi testvér is épp eléggé korlátolt és önző volt, így hát gorombaságok és családi intrikák végeláthatatlan sora következett.
A naplókat olvasva megérzünk valamit az elzárt falvak, rossz utak, sáros udvarok világából, ahol megfojt a rokonok kicsinyessége, uralkodik a szóbeszéd és a pletyka, ahonnan elköltözni, menekülni nem lehet, mert a jövedelem a föld, és azt a rokonok nem adják; ahol Ferencet – hogy ellehetetlenítsék – anyja és testvérei megvádolják, hogy feleségül akarja venni tizenéves cselédjét; a lányt bezárják, megkötözik, kínozzák, és bár Kazinczy tiszteli anyját, naplójában ezzel együtt is egy sátánian gonosz vénasszony és néhány igazán aljas testvér jelleme rajzolódik ki.
Adósságokkal küzdött, de a postaköltséget nem számolta, egyedüli központként ő szervezte az irodalmi életet folyóirat-kiadással, műbírálattal, tehetségkutatással, tehetséggondozással, közben részt vett a szabadkőműves mozgalomban, és a nyelvújítás vezéralakja volt – titkárnő, internet és telefon nélkül, a kezével, madártollal írt leveleket gyertyalángon melegített méhviasszal lepecsételve, és lóháton, kocsin, szánon járó emberekkel célba juttatva. Hatezer ilyen különös papírholmit hagyott hátra.
Nemcsak működtette az irodalmi életet, hanem ő maga volt az irodalom: írt verset, esztétikai, morálfilozófiai, verselméleti munkákat, életrajzokat, útirajzokat, Shakespeare-t, Molière-t, Goethét, Sterne-t fordított. Mi baj volt ezzel az emberrel, hiszen nem volt lázadó? Amikor majd hét év után megtudta, hogy kiszabadul, a munkácsi főstrázsamesternek azt mondta, hogy szó sem lehet róla, hogy levélben köszönje meg a kegyelmet; amint lesz rá pénze, személyesen utazik Bécsbe, hogy őfelsége lába elé vesse magát. Kazinczy egy eminens volt. Hogyan lehetséges, hogy lecsuknak és kis híján agyonkínoznak egy szorgalmas, konszolidált munkásembert?
Igaz, hogy kapcsolatban állt a szervezkedőkkel, de ez nem is lehetett máshogy, mert aki az országban értelmiségi volt, az mind ismerte a többieket. Kazinczy európai szerzőket olvasott és fordított, és nyilván nem gondolkodott azon, hogy a nyugati eszméket, például a köztársaság ötletét a császár utálni fogja; ő tisztelte a vallást, az államot, a jogot, és úgy szerette a hagyományt, hogy dolgozott az újjal való szintézisén – a haza és a haladás összebékítésén. Mire számít az a rezsim, amelyik patrióta, ám gondolkodó embereit teszi tönkre? A tekintélyelvű rendszerek nem szeretik a gondolkodást és az egyéni ideákat, azt szeretik, amit kontrollálni tudnak, márpedig Kazinczy körül egy új világszemlélet bontakozott ki: nem kontrollálni, hanem koordinálni – a polgári állam fő elve.
Ez az ember nem volt vad, átütő tehetség. Pontos és szívós hangya volt, olyat tudott, amihez egy költőzseninek nem lett volna türelme; igen nagy munkát végzett el, egymaga jelentett egy korszakot. Rengeteggel tartozunk neki. Viszont nem könnyű tanítani; bölcselkedő, retorikusan pózoló verseit a diákok elhűlve nézik, jobb azokból keveset olvastatni, inkább az életéről beszéljünk, és forgassuk naplóit, leveleit, úti beszámolóit, élvezzük az időutazást.
Micsoda kor volt! Gyakorlatilag német meg francia anyanyelvű magyar nemesek megszállottan dolgoztak az egzotikus-folklorisztikus magyar beszéd tudományra, művészetre, közéletre alkalmas nyelvvé varázsolásán, a forradalom megszervezésén vagy az aranycsináláson, uralkodóik néha bezárták őket, de a torzonborz Beethoven zenéjével Európán már végignyargalt a hősi romantika, a franciák megölték a királyukat, arisztokraták titkos társaságokban esküdtek össze a világ megjavításáért, ugyanakkor utazás közben bármi megtörténhetett két postaállomás között, vagy egy fogadóban.
Ma az egyenüzletláncok és -benzinkutak nem kínálnak úti kalandokat. Vegyük elő Kazinczyval a régi Magyarországot, és megtudjuk, hogy milyen, mikor egy novemberi éjszakán Füredről Szántódra utazva a részeg evezősök félúton veszik észre, hogy farral előre hajtják a csónakot, a fáklyát pedig el kell oltani, hogy a part sziluettjét látva ne tévedjenek el. Kazinczy fent van a neten, és mindene jó, aminek a stilizálására nem volt ideje, amit nem tudott irodalmivá tenni.
