Ünnepünk ártalmai
E tekintetben Miskolc az utópia városa, ott ugyanis az idén egyetlen megemlékezés volt. Együtt állt oda az összes párt, és a titok megfejtéseként: csak koszorúztak, nem beszéltek. Mint egy komoly ország komoly nemzeti ünnepén. De ez a kivétel, ami talán másfél évtized múlva éppen úgy szabály lesz, mint – sajnos negatív utópiaként – Lezsák Sándor (akkor MDF) 1998-as október 23-i beszéde, amely szerint „Budapest ugyanúgy körbe van zárva, mint ’56-ban, ám most bizonytalan eredetű multinacionális cégek készülnek nagyáruházaikkal a megszállásra.” És persze a tankok helyett a bankok...
Nem gondolhatta akkor senki, hogy ez a torgyáni lejtésű mondat 15 év múlva egy polgárinak mondott hatalom vezéreszméje, konyhai falvédőre hímezhető bájolója lesz. Maga a szabály. Akkor még úgy tűnt, hogy ezen a napon kell ugyan valami méltó nagyMolotov-koktélosat mondani, Lezsák pedig különösen jól töltött, nagyot szólt, de nincs ennek a továbbiakban jelentősége. Görögtűz, de kialszik magától. Mára azonban ez a mondat és számtalan társa immár prózai összefoglalója a napi gyakorlatnak. Így tekintsünk hát az október 23-i szónoklatokra! Jelentésük is van.
Ebből a szempontból vizsgálva, az idők során ez a jeles (5) napunk elégséges (2) lett, az alig elviselhetően nagyot akaró megnyilvánulások alkalma. Az pedig már véletlenül sem jut senkinek az eszébe, hogy egyben 1989. október 23., a köztársaság kikiáltásának évfordulója is. Szűrös Mátyás, az egykori kikiáltó most is ott ül ugyan a hatalom zsámolyának közelében, de már hallgat.
Az 1989 tekintetében vitathatatlanul érdemdús Pozsgay Imre társaságában teszi ezt – igen beszédesen. A köztársaság eszméjének, szellemének sorsában osztozik kikiáltásának napja. Mintha nem is lett volna. Aki ugyanis október 23-án nem tud felmutatni egy történelmi méretű ellenséget, inkább meg se szólaljon! Ez 1989-cel nem működik.
Viszont ez volt az a nap (kronológiai pontossággal 22-e), amikor Göncz Árpádot suttyók kifütyülték a Kossuth téren, így a köztársasági elnök nem mondhatta el ünnepi beszédét, ez az ünnep az, amelynek során a 301-es parcellánál majd egymásnak mentek az emberek a székely kapunál, illetve ürügyén, amikor a nem jobb felől érkező koszorúzókat és beszélni kívánókat rendre dobálták, üvöltötték, alázták, ahogyan csak tudták, amikor a még fiatalabb Orbán Viktor a gyilkosok örököseinek nevezte politikai ellenfeleit, soraikban idős, ’56-os halálra ítéltekkel, amikor Medgyessy Péter november 4-e örökösének minősíttetett, amikor az ötvenedik évfordulón kölcsönös gyalázatba süllyedt a támadó jobboldal és a védekező hatalom, és ez lett a legmegfelelőbb nap arra, hogy a mai kormányzat jól definiálhassa ellenséges távolságtartását attól a Nyugattól, amelynek igézetében vívta forradalmát, de még inkább szabadságharcát az ország annak idején.
Ahogy mi ezt az ünnepet tartjuk, attól csak magányosabbak leszünk. Csak hogy érezzük, mennyire nem metafora ez az egyedüllét: 1996-ban még itt volt a Kossuth téri MIÉP-nagygyűlésen Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front elnöke, hogy szolidarizáljon Csurka Istvánnal. Most éppen 23-án jelentette be lánya, Marine Le Pen, aki egyben apja örököse a Nemzeti Front élén, hogy két – egyébként hozzájuk hasonlóan magát radikális jobboldalinak valló – párt van Európában, amellyel semmiképpen nem szövetkeznének az Európa Parlamentben. Az egyik a magyar Jobbik. Mert szélsőségesnek tartják. 2006. október 23-án eljött Budapestre a Fidesz nagygyűlésére a napokban elhunyt néppárt is, hogy mérsékelje az indulatokat, de akárhogy is – ma már fel nem merül, hogy európai szintű vezető érkezhetne ilyen alkalommal Magyarországra.
Miért jönne? Hogy hallgassa Kósa Lajost, aki szerint a Nyugat, csakúgy mint 1956-ban, a rendszerváltáskor és utána is magára hagyta Magyarországot? Hallgassa, hogy hazánkat újra megtámadták? Vagy élvezzék a gazdasági ügyek diplomata finomságú vezetőjét, Varga Mihályt, aki megígéri, hogy nem engedünk azoknak, akik „el akarják hazudni eredményeinket, csorbítanák nemzeti függetlenségünket és megtörnék nemzeti egységünket”, nevessenek, amint a miniszterelnök tovaris/Tavares szójátékkal bűvöli közönségét? Elkerülnek inkább bennünket. Ünnepek idején, gondolom, kiváltképpen. Ha valaki 1956-ra emlékezik, már önmagában is ki van téve az ellenségfelmutatás kísértésének. Nem volt a forradalomnak ideje rá, hogy elmondja, mit szeretne, csak arra, hogy deklarálja, mit nem.
Csak az ellenséget tudta pontosan definiálni. Minthogy az volt is kétségbeejtő mennyiségben, idő meg szinte semmi, ez érthető. Azóta éppen megfordult a helyzet. A szabadság majd negyedszázad alatt lehetőséget adott izmos, életerős gondolatokra is. De egyelőre úgy fest, megint megrekedtünk az ellenségeknél. Különösképpen az ellenzéki nagygyűlést is birtokba vette a viszálykodás szelleme. A forradalomról nem is igen esett ott szó, de nagy erővel támadt az ünnepi alkalommal szinte mindenki az eddigi ellenzéki status quónak, aki kárvallottja ennek, Kuncze Gábortól Gyurcsány Ferencig. Drámai fordulat ez az ellenzék életében, de az ország szempontjából másodlagos ahhoz képest, ahogy egy ilyen ünnep képes rögzíteni azt a hatalom által sugallt képet, amely szerint a mai Magyarország 1956 álmainak megvalósítója, boldogulását pedig csak azok veszélyeztethetik, akik 57 éve is ezt tették.
Valamiféle, most nem is igazán körülírt rákosista erők, továbbá a külső hatalmak. A józanság nagyon keményen bele van betonozva ezekbe a mondatokba, bármily kuszán is hangzanának. (Ez utóbbi minősítés alátámasztására: miféle világhatalmak ezek, akikre senki más nem panaszkodik ilyen kétségbeesett önhittséggel, csak mi? Mindenki más elbambul? Hihető ez?) Józan ez a szitokáradat, mert elfedi, hogy ezeknek a hatalmaknak a cégeit sújtjuk egészen különleges mértékű különadókkal, ezeknek az országoknak a képviselői ülnek azokban a nemzetközi szervezetekben, amelyek nem győzik elmarasztalni Magyarországot az európai politikai civilizáció normáinak megsértéséért, és az ottani kulturális közösségek hívják fel rendre a világ figyelmét arra, hogy a hatalom szisztematikusan elnyomja ebben az országban (mások között) a művészeti autonómiát is.
Nincs a kormány abban a helyzetben, hogy ne átkozza ki a külföldet. Ellenkező esetben ugyanis érdemben és empátiával válaszolnia kellene a kérdéseire. Empátia azonban nem jut másoknak. Autisztikus tüneteket láthatunk a hatalomtól. Érdekeinek megfelelően. Ha csak feleannyi hitünk lesz, mint ami nekik volt, akkor hegyeket tudunk megmozgatni – mondta Orbán még tavaly október 23-án. És tényleg: mennek neki a hegyeknek. Széthordják belőlük, amit lehet, káromkodnak a maradékra. Pedig a hegyeket nem széthordani kellene, hanem belakni. Amíg még lehet. És valóban érződik valamiféle, ha nem is ötvenhatos, de forradalmi levegő is.
Csakhogy, amiként annak idején az idegenek ellen, most ugyanolyan elszántan megyünk végső soron egymással szembe. Amikor az idegeneket támadják a kormányerők, az ellenzéket is oda sorolják. A nagyobb hatalmak itteni nyúlványai így aztán közénk, harcoló magyarok közé szorulnak, egy kicsit kitámasztanak, majd idő múltán arrébb húzódnak. Maradunk majd mi egymásnak. Ennek sem lesz jobb vége, mint a régi harcoknak, csak aligha hangozhat el majd öt évtized múltán ünnepi beszédekben, hogy a kommunizmus után mi ütöttük az első rést a kapitalizmus falán is. Inkább csak egymáson.
