Jövő májusban újraválasztják az Európai Parlamentet, s ha megerősödnek az úgynevezett euroszkeptikus pártok, akkor egészen új helyzet keletkezhet. – Az embereknek elegük van a sok beszédből, a tényeket akarják hallani. Negyven évig gaulle-ista voltam, de a Hollande-érában már nem lehetek az, változnom kell – nyilatkozta Delon a La Repubblicának. Az olasz lap kis keretben csatolta ezt a pár mondatot ahhoz az interjúhoz, amely Marine Le Pennel készült, s amelyből kiderült, hogy a Nemzeti Front kiléptetné Franciaországot az eurózónából és az Európai Unióból, no meg persze a szerintük a bevándorlást és a társadalmi juttatások lenyúlására irányuló turizmust lehetővé tévő schengeni övezetből.

Az események furcsa egybeesésének is tekinthetnénk, de inkább az unión belüli politikai mozgások összetorlódásának és gyorsuló egymásra hatásának tudható be, hogy miközben Le Pen szárnyalni kezd hazájában, az Ifop intézettől a nem is oly meglepő eredményű közvélemény-kutatást megrendelő francia Nouvel Observateur nagy vitát kezdeményez az unió jövőjéről. A sorozat első helyszíne Brüsszel lett, ahol a francia nyelvű Le Soir és a flamand De Standaard rögvest lecsapott a kínálkozó alkalomra. A Bozarban, a híres kulturális központban előadók tucatjai és érdeklődök ezrei gyűltek össze. A két lap sokat írt ezekben a napokban az európai ügyekről, felvázolta a legsúlyosabb kérdéseket: a föderalizmus összeegyeztethető-e a nemzetállami törekvésekkel, milyen törésvonalak keletkeztek az északi és a déli – vagyis nem a régi és az új – tagállamok között, hogyan lehetne az európai intézményeknek még több demokratikus legitimitást adni.

És így tovább. A Le Soirban pedig arról beszélt Francois Hollande francia államfő, hogy „értelmet és tartalmat” kell adni Európának, amelyet a továbbiakban az eurózóna erős magva vezethetne, részben olyan új német–francia kezdeményezések révén, amelyek serkentik a növekedést, az állásteremtést, fejlesztik az infrastruktúrát és a digitális képességeket és hálózatokat. De – tette hozzá – a populizmus valóban a lebénulás veszélyét hordozza magában, ha nagy szerephez jut a májusi választások után. Nemcsak Európa, hanem a nemzetállamok összetartó szövetét is szétszaggathatja. Mintha most tudatosulna az európai vezetőkben, hogy baj van.

A félelmet az értelemre ható tervekkel és az érzékenység kimutatásával igyekeznek enyhíteni. Kérdés, nem túl későn-e. Le Pen előretörésével és a Bozarban zajló eseményekkel egy időben az Európai Bizottság és a német Bertelsmann Alapítvány is konferenciát szervezett az unió szociális dimenziójáról. (Utóbbi az európai munkanélküli-segélynek a megvalósításától még igen távol álló ötletét járta körül.)

A bizottsági tanácskozáson nyomatékosította is Enrico Giovannini olasz munkaügyi miniszter, hogy a szociális kérdés bizony nem volt a figyelem előterében az utóbbi válságos években. S tekintsük ezt egy politikailag nagyon korrekt megjegyzésnek. Ám a mára kialakult helyzet az egész gazdasági és monetáris uniót fenyegeti – mondta bevezetőjében a konferenciát szervező Andor László foglalkoztatási biztos. Közeledés helyett távolodás figyelhető meg a gazdasági folyamatokban. Különösen a munkanélküliségi adatok tükrözik ezt, de egyéb mutatók is. Kirívó a különbség például a görög, a spanyol és mondjuk a német és az osztrák helyzet között.

Az unióban 12 százalékos a munkanélküliség, összesen 26 millió ember nem talál munkát, ebből húszmillió az eurózónában. A 25 év alattiak körében az unióban összesen 5,5, az eurózónán belül 3,5 millió fiatal tengődik állás nélkül. Arányuk Görögországban már meghaladta a hatvan, Spanyolországban az ötven százalékot, miközben ez a ráta Németországban és Ausztriában csak hét-nyolc százalék körül mozog. A széttartás trendje rendkívül aggasztó, s táptalaja lehet a populista, Európa-ellenes pártok megerősödésének. De az említett interjúban Hollande feltette a kérdést: vajon ha visszavonulunk a nemzeti határok mögé, valóban útját álljuk-e a bevándorlásnak? Miközben felszámolnánk amunkaerő szabad mozgásának vívmányát. Valóban jobban élnénk az euró nélkül?

Jobb lenne-e, ha az európai nemzetek egymással versengve értékelnék le saját valutájukat? Az Európai Bizottság válasza – éppen a problémák egyenlőtlensége, de a veszélyek általános érzékelése miatt – a politikai realitások talaján maradt és újabb jelzőszámok megalkotására szorítkozott a tagállami teljesítmények mérésére, illetve a gazdasági ajánlások finomítására. Az eredménytáblán öt mutató jelenne meg: a munkanélküliségi ráta, a 18-24 éves korosztályban azok aránya, akik nem dolgoznak, nem tanulnak és nem vesznek részt szakképzésben, a háztartások elkölthető jövedelme, a szegénységi szint alá kerülés esélye a 18–64 éves korosztály körében, s végül a jövedelmi egyenlőtlenség.

Minthogy ezen folyamatok kezelése nemzeti hatáskörben van, normál esetben még idáig sem lehetett volna elmenni. A válság azonban kikényszerített új közös kormányzási módszereket. A szociális helyzet romlása és a jelenségből táplálkozó populizmus, szélsőség, euroszkepticizmus pedig beavatkozásra sarkalló félelmeket kelt. Olyannyira, hogy a konferencián részt vett José Manuel Barroso, a bizottság és Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke is. Igaz, azt mondták, hogy a szociális dimenzió mindig is részét képezte a megközelítésnek, de feltűnésük egy ilyen akadémiai tanácskozáson mindenképpen azt sugallta, hogy ha ez így is volt, nem sikerült e gondolatot a köztudatba átültetni. Annak ellenére sem, hogy az Európai Szociális Alap a tagállamok rendelkezésére állt, s jövőre, az új költségvetési időszakban a fiatalokra több pénz jut – de ezt még ki kell várni...

Azzal érvelt Barroso, hogy a sikeres európai államok – Németország, Svédország, Finnország, Hollandia – példája azt mutatja: a magas szociális kiadás nincs ellentétben a versenyképességgel. Szerencsére Andor László az akadémiai világból is hívott meg előadókat, hogy tágítsa a lehetséges szempontok körét. A már idézett Giovannini azt sürgette, hogy az indexek ne csak a múlt folyamatait rögzítsék, hanem jelezzenek előre, hiszen a szociális hanyatlás veszélyei nem lineárisan emelkednek. Más, de nagyon is időszerű elméleti és gyakorlati kérdéseket feszegetett Heikki Patomäki, a Helsinki Egyetem professzora, aki egyébként a Nemzetközi Valutaalap (IMF) finomodó álláspontjára is támaszkodva azt fejtegette, hogy a célok és az eszközök ütközhetnek egymással.

Az egy időben és sok országban alkalmazott megszorítás növelte a munkanélküliséget, az egyenlőtlenséget és fokozta a társadalmi kirekesztés vágyát, a vagyon és a hatalom koncentrációját, így még kevésbé lehetséges érdemben kezelni a szociális feszültségeket. A versenyképesség javítására irányuló erőfeszítések is többnyire a jóléti rendszerek és a bérek megnyirbálását, a vállalati adók csökkentését takarják. Vagyis a szociális dimenzió nem tágul, hanem éppenséggel szűkül. Európai szinten az értelem magában a vitában ölt testet, amely arról folyik, hogy milyen EU állhatna helyt a globális versenyben és kínálhatna elfogadható szociális modellt. A félelem pedig abból fakad, hogy mire a vita ésszerűen elvezetne valahová, már nem lesz hová vezetnie.

Brüsszel, 2013. október

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS