Mindketten elhagyták a meleg, óvó gyermekkori fészket, Lénárt az Andrássy utat, Magyar az újlipótvárosi Sziget utcát. Ő a távoli Frankel Leóba hurcolkodott át, Lénárt csak ide, Dél-Brazília őserdeibe. Mindketten közel laktak, laknak munkahelyükhöz; Lénárt saját házacskájában rendezte be rendelőjét, erdei kórházát, Magyar kétháznyira lakik első és egyetlen munkahelyétől, az Orvostörténeti Múzeumtól, amelynek igazgatóhelyettese.

(Nem példa nélküli a múzeumigazgatás és az írói mesterség együtt gyakorlása, bár én inkább csak szegedi példákról tudok: Tömörkény és Móra egyként nagyszerűen művelte egyszerre mindkét professziót.) Magyart egyébként az intézményhez a későbbi miniszterelnök vette, akit ő máig roppantul becsül. Mindkét szerző igen szépen emlékezett meg apjáról. Mindkettőnek komoly, tudós apja volt.

Mindketten viszonylag kevés könyvet írtak. Magyar László András esetében tegyük hozzá: eddig. És annál nagyobb öröm, hogy most újabb kötetet jelentetett meg A szűzgyógymód és egyéb érdekességek címmel. Műfajilag nem könnyen besorolható az opus: orvostörténet, kultúrhistória, nyelvészet elegyedik lapjain. De valamennyi írás érdekes, olvasmányos, szórakoztató és elgondolkoztató.

A címadó tanulmány azt a problémakört taglalja, hogy vajon valóban karbantartja-e az aggok egészségét, ha szűz leányokkal hálnak egy ágyban. Bár a szerző a Bibliától kezdve a huszadik századig a teljes idevonatkozó szakirodalmat feldolgozta, végül meg kell állapítanunk, hogy a kérdés eldöntéséhez egzakt tudományos kutatások sajnos még nem állnak rendelkezésre.

Azt azonban bizton állíthatjuk, hogy a metódus kárt nem okoz. A könyvben szó esik továbbá a kőrisbogár gyógyhatásáról (van), az orr és a hímtag mérete közötti korrelációról (nincs), az arany szőlővessző legendájáról (az egy betegség vagy rovarpete), az érvágásról (kiirthatatlan terápia), a napfogyatkozásról (az emberi képzelőerő tanulmányoz ható általa) vagy a gazdagok gyógyításának nehézségeiről (ugyanis gazdagok, és nagy a pofájuk). Külön ciklus foglalkozik az orvosi nyelv rejtelmeivel. Értekezést olvasunk a skorbut nevének eredetéről, a XVII. századi dohányelnevezésekről, Linné neveiről vagy a hétköznapi magyar nyelvben meggyökeresedett orvosi kifejezésekről.

A könyvet végül három „beteg” ember miniportréja zárja: Spitzweg német festő-gyógyszerészé, Nietzschéé és Bartók Béláé. A rendkívül alapos lábjegyzet-apparátussal megtámogatott könyv mégsem szakkönyv; érdekfeszítő, gyakran mulatságos kultúrhistóriai olvasmány. A könyvet keretező utószó gyönyörű ars poetica; egy értelmiségi, egy humanista, egy européer ars poeticája. Egy XV. századi strasbourgi fametszetet elemez, amely egy könyveibe mélyedő humanistát ábrázol, aki mit sem törődik azzal, hogy pár méterrel odébb asszonya mással enyeleg, gyermekei üvöltve verik egymást a lábánál és az egyik éppen oda is szarik.

És a könyv egy kérdéssel zárul: „Vajon együtt kell-e nevetnünk Geiler von Kaysersberggel ezen az értelmiségin, meg kell-e vetnünk ostoba elmélyültségéért… Vagy inkább együttérzőn és szimpátiával kell szemlélnünk ezt az embert, aki a körülötte tomboló csalás, züllés, verekedés, üvöltés és a mindent betöltő kozmikus szarszag ellenére kitart amellett, ami talán fölösleges, ám ami bizonyára túléli majd mindazt az aljast és alantast, mellyel e világ oly bőkezűen elhalmoz bennünket, most és mindörökké? A választ ezúttal – zárja könyvét a szerző – Önökre bízom. A magam részéről pedig igyekszem nem felemelni tekintetemet a papírról.”