Régi pénz
Az A/4-es papírt a közös kávéfőző fölül lopta el. Kiegyensúlyozott női kézírás, körülbelül ötszörösére nagyítva. Egyetlen mondat állt a papír közepén. Régi pénzzel ne fizess! Szikár, tárgyszerű figyelmeztetés volt, az úgynevezett kollégáknak, akik többnyire tizesekben-huszasokban dobálták a kávé árát egy bádogdobozba, és néha megfeledkeztek a pénz ellenőrzésének elemi kötelességéről. Mégis, ahogy a vágóasztal fölé ragasztotta a papírt, a felszólítás elvesztette minden tárgyszerűségét, és maxima lett belőle. Vagy inkább Herakleitosz-töredék. Egy mondat a Parerga és paralipoménából.
Esetleg a Bálványok alkonya. Hogyan filozofáljunk kalapáccsal? Amikor Privát, engedve az Önkéntes Távozási Program csábításának, önkéntesen távozott a Rádióból, természetesen újra ellopta a papírt, ezúttal önmagától, mint ahogy az is teljesen természetes volt, hogy az ötforintost nézegetve már hiába kutatott a fénymásolat után az emlékezetében. Kicserélte az ötforintost egy érvényesre, és kilépett a boltból az őszbe. Privát anyja a Pénzjegynyomdában dolgozott, tizenhét évesen került oda, és a régi ezressel ment nyugdíjba.
Amikor kezdte, az utcaseprők ágsöprűvel terelték kupacokba a macskaköveken az egybilliárd billpengőket, mintha csak gesztenyefalevelek volnának, és a munkaidő után rohannia kellett az első közértbe a naponta megkapott fizetéssel, hogy még tudjon belőle venni valamit. Az új forint eleinte tartósnak bizonyult, a hetvenes éveknek kellett eljönnie, hogy régi legyen belőle, és Privát egy este az örökrósejbni fölött meglássa az anyja arcán a rémületet.
Jön az ötszázas, suttogta közelebb hajolva, mintha attól tartana, valahogy kitudódik, hogy elárulta az államtitkot. Az Ady lesz rajta, tette hozzá enyhültebben. E föld a lelkek temetője, / Ciprusos, árva temetője, / Sok vér ömlött itt valaha, / S maggyilkos méreg lett belőle // Itt azok éltek, kik nem éltek, / A legkülömbek sohse éltek, / Itt meddő a nagy gerjedés, / S százszor boldogak a vetéltek – szavalta magának vigyorogva a Privát negyven évvel később az utcán.
– És milyen lesz a színe? – kérdezte. Azt hiszem, lila, válaszolta az anyja. A Nagy Zoli megmutatta a tervet. Ez, hogy a pénzt egy ember rajzolja, és nem úgy jön elő a csipkebokorból, Privát számára örökre komolytalanná tette a dolgot. Személyesen ismerte a Nagy Zolit, aki persze csak az anyjának volt „Zoli”, a tízéves Privát konkrétan agysebésznek látta a halk szavú, fehér hajú, egyenes tartású férfit. Kifogástalan úriember, a fia a tévéből a Bob herceg, de mégiscsak anya szülte. A következő nyáron aztán Privát végképp levette a kezét a pénzről. Úgynevezett diákmunkát vállalt anyja munkahelyén. Az óriási raktárban két méter magas bálákban álltak az ötszázasok fölvágatlan ívei, Privátnak az édes grund jutott róluk eszébe, meg Csónakos, a mézesvizes homokbombáival.
Privát kedvence amúgy a lyukas kétfilléres volt, mintha az csinálna viccet Főníciából. Föl lehetett madzagra fűzni, vagy vékony bőrszíjon nyakláncot csinálni belőle. Gyűjtötték az aprót, mert az iskolában kötelező volt részt venni a takarékbélyeg-gyűjtő versenyben, és Privát anyja kitalálta, hogy ez a gyűjtés legtakarékosabb módja, hogy ilyen takarékosan senki se takarékoskodik, hiszen ahogy múlik a hónap, fillérből egyre több lesz. Privát éppen a parkhoz ért, amikor a tenyerében megérezte a pénzszagot. A pénznek ugyanis a hiedelmekkel ellentétben van szaga, ha belemarkolsz egy vödör tízfilléresbe és az orrodhoz tartod, tisztán lehet érezni. És ha elég ideig vársz, amikor visszaszórod, néhány percig ott marad a szag a tenyeredben. Privát elszédült, mert ahogy beleszagolt a tenyerébe, minden előjel nélkül ott találta magát egy régi délelőttben, amikor a Pajtás újság számára fotót készítettek róla.
A fotóslány kérte el az orosz óráról, és kihozta ide a parkba. A Pajtás többoldalas cikkben népszerűsítette a gyűjtést, és az iskolában valaki elárulta a riporternek, hogy egy fiú minden hónap elején egy marék aprópénzt hoz papírzacskóban, és azon veszi meg a bélyegeket. Kiment egészen a park szélére, a rakpartig, megvolt még a régi cementpad, amire a lány föllépett, hogy onnan, a pirosra festett deszkára állva, felülről fotózza Privát mosolyát meg a fölfelé nyújtott, maroknyi pénzt. Fekete bőrkabátban állt a lány, és selyemkendő volt a nyakában, Párizs nevezetességeivel. Privát elfordította a fejét. Egy Pobjeda jött nagyon lassan, lavórszínű, bádog Pobjeda, kicsit még lejjebb lassított, hogy megnézze, mit csinálnak, aztán továbbhajtott. Privát ráismert végül a helyre.
Még tizenhárom évet kellene várnia, rávenni valahogy a lányt, hogy álljanak még ott kettesben a padnál tizenhárom évig, csináljanak még néhány képet, várjanak, amíg meg nem érkezik a nagyapja a Szigetről, a legendás lépteivel, nyikorgó szandálban, a szürke öltönyében. Privát akkor földobná a pénzt, és úgy szikráznának a tízfilléresek, mint. Nem is tudom. Nem talált rá hasonlatot. A nagyapja pedig, aki a túlsó járdán jönne a híd felől, megállna a járda szélén, nevetne a régi pénzen, ahogy száll fölfelé, mint valami ezüst darázsraj. Nem lépne le, onnan nézné végig, ahogy visszazáporoznak a fillérek a kavicsra. De a lány leengedte a gépet, rámosolygott, és azt mondta, azt hiszem, végeztünk.
