1

Az első építész volt, aktív korában egy északi nagyváros főépítésze. Nyolcvan fölött járt jócskán. Egy vak hang nem sok, annyit se szóltunk egymáshoz. El volt foglalva ugyanis folyamatosan és nagyon. Evett. Nem nassolt, nem csemegézett, szigorúan a kórházi koszton élt, de azt akkurátusan tette magáévá.

Mikor megjött a javadalmazás, ő mindenekelőtt elcsoszogott a kórterem túlfalához, a kis betegasztalhoz, amelynek ott volt állandó helye. Az asztalkát csak ő használhatta és csak étkezéshez. Mikor egy látogatóm meggondolatlanul rátette táskáját, nos, akkor hallottam először hangját a főépítésznek.

Az asztalkát az ágya mellé tolta, ráterítette a konyharuhát és a zsemlyét vagy húsz egyforma darabba tépkedte, vagdosta. Minden darabkát gondosan megkent vajjal és minden darabkára ráporciózta a felvágottat, mézet, lekvár, mikor mi adatott. Aztán nekilátott. Egy zsemlével háromnegyed óra alatt végzett. De hát két zsömlye volt. És már jött is az ebéd. Étkezési szünetekben aludt. Soha nem olvasott, sem újságot, sem könyvet, látogatója nem volt, egy hangot sem szólt. Rég voltam ilyen harmonikus kapcsolatban embertársammal.

2

Őt váltó szobatársam komoly ember volt: belgyógyászprofesszor. Nyugdíjas, de akkor is. Sugárzott belőle a tekintély. Az intenzívről jött, gyomorvérzése volt. Nem izgatta különösebben. Minden délelőtt, mikor felesége meghozta neki a sajtót, kiült egy beszerzett fotelbe, és az első betűtől az utolsóig végigolvasta a Népszabadságot. Negyven éve olvassa?, kérdeztem. Persze. Rögtön tartott is egy kis elemzést, kit kedvel, mit nem a lapban, kiderült, hogy már a bemutatkozásnál beazonosított. Nagy respektje volt, állandóan látogatták a kollégák, az osztályon dolgozik a lánya, egyik a négy közül, van vagy ennyi unoka is már, néhányukkal minden este hosszasan csevegett. Született főnök volt. Határozott, okos, művelt, kedves is. De azért néha egy-egy szemvillantása jelezte: nem lehetett mindig leányálom szolgálni a keze alatt.

3

A harmadik volt Béla. Már itt feküdt az osztályon, valamiért átvezényelték az én kétágyas szobámba. Este tízig nemigen szóltunk egymáshoz. Akkor azt mondta: „Az ember egész életében dolgozik, és tessék, ez a vége”, mutatott végig a kórtermen, ágyon, magán. Szép, szabályos férfiarcán volt valami furcsa, kellett egy kis idő, míg rájöttem: a színe. Sötétsárga, mélysárga, mustársárga volt. Azon az estén beszélt. Volt neki munkája, munkahelye. Lett szép, kedves felesége. ’93-ban munkanélküli lett. No, akkor összeomlott, ivott is. Aztán jött az első gyerek, ő pedig döntött; tizenhat éve pár üveg sört, ha megivott összesen. Családi vállalkozásba kezdtek. A kőbányai sörgyár pincelabirintjából kibéreltek egy szegmentet, és borkereskedésbe vágtak. Jól indult, ment és megy az üzlet ma is. Nem csak honi cégeknek szállítanak, de Európában mindenüvé, még Kínába is. A két lány felcseperedett, a kisebbik félnapokat időzött itt benn anyjával.

Az egészség úgy egy éve kezdett el inogni. Nemrégiben pacemakert tettek belé. Aztán úgy két hete besárgult hirtelen. Vért hányt. Béla nemigen aludt, tízpercenként kiment a vizesblokkba. Egyre csendesebb lett, végül már alig lehetett szavát érteni. Asszonya egész nap késő estig strázsált mellette. Aztán már benn is aludt. Masszírozta Bélát, kiültette, kísérte. A szobát Béla többé nem hagyta el. Az utolsó előtti estén már sírt az asszony és a gyerek is. Másnap délelőtt a nővérek bepelenkázták Bélát, csinos orvostanhallgatók pedig beléhelyezték a katétert. Rokonok bukkantak föl, testvér, vő, hozzátartozók.

Este nyolc körül még kiültették, ám akkor csorogni kezdett szájából a vér. Tíz körül hárman maradtunk. Olvastam, éjfél után oltottam. Már félálomban kinyitottam résnyire szemem. Az asszony ráhajolt urára, szép szőke haja annak arcába lógott, valamit suttogott hozzá, és úgy tűnt, mintha Béla rátenné kezét az asszony fejére. De ezt nyilván csak képzeltem, nemigen emelte már karját. Becsuktam szememet; így maradnak már meg emlékezetemben. Negyed egy volt. Kettőkor a lányok sikoltására, zokogására riadtam. Béla ötvenkét éves volt.