− „...minden találkozónkra neki vittem el – minthogy virágra nem tellett – egy-egy egyperces novellát” – nyilatkozta férje, Örkény István. Volt olyan, hogy inkább virágot szeretett volna?

− Egy kicsi ferencvárosi kocsmában találkozgattunk a legelején. Ő egy sört ivott vagy egy kávét, és valóban sokszor hozott valami frissiben írt szöveget megmutatni. Ennek az emlékét fogalmazta meg ebben a szellemes mondatban.

− Merte kritizálni?

− Természetes volt, ha megmutatott valamit, nem áhítattal beszéltem róla, hanem igyekeztem a magam tudása, érzése szerint véleményt mondani. Én „az első olvasó” szerepét töltöttem be. Aztán az már az idő műve, hogy az akkoriban született szövegek közben klasszikussá váltak. Ha valamit megtanultam tőle, az a lényegre törekvés, a szavak hihetetlen pontos használata. Amikor a szövegeit olvasom, az az érzésem, hogy nem lehet egyetlen szót sem kicserélni benne, annyira tömbszerűen fogalmazott.

− Van olyan műve Örkénynek, amely sosem jelent meg, de szeretné kiadatni?

− Már nincsen ilyen, én legalábbis nem tudok róla. Az utolsó az Április című korai regénye volt, amelyet 1934-ben írt. Ezt csak onnan tudom, hogy az elsárgult géppapírra tintával ráírta a dátumot. A kilencvenes évek közepén találtam meg ezt a szöveget, amelyről soha nem beszélt nekem. Hogy azért nem, mert nem tartotta fontosnak, vagy egyszerűen elfelejtette, nem tudom. Lehet, hogy erre a fiatalkori műre rárakódott mindaz, ami később történt vele: az utazások, a hadifogság, a szerelmek, a Don-kanyarig eljutó munkaszolgálat, aztán az ötvenes évek különös, egyre nyomasztóbb kettőssége, majd a kiábrándulás mindebből, a szilencium évei, miközben szemléletet és stílust váltott. Születésének százéves évfordulójára tavaly megjelent ez a regény is: unikumként, de mint az életmű darabja.

− Hogy lehet megtalálni egy ismeretlen művet?

− Olyan a történet, mint egy családi legenda. Pedig nem az. Az egyik kisszobában elhasznált koffereket tartok: ezekben rengeteg régi levél, irat pihen, amelyeket már többször átnéztem. Sőt, arra is felkészültem, hogy ha majd beadom a hagyatékot, feltehetőleg a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a hatalmas kötegből tudják, mi az, ami irodalomtörténetileg fontos. Az egyik koffer legalján találtam családi iratokat is, úgy nézett ki, mintha alattuk nem volna semmi más. Aztán egyszer újra elő kellett vennem ezeket az iratokat, és előkerült egy sűrűn gépelt szöveg tintás, valamint ceruzás javításokkal, fekete műbőr kötésben. Először azt gondoltam, ez a Félálom című, Szerb Antal által lektorált regény kézirata, amely elveszett a háború alatt. Aztán rájöttem, az nem lehet, hiszen más a címe.

− Sok írót vezetett be a színházi életbe, kire a legbüszkébb?

− Mindenkire. Főleg azokra, akiknél nem tévedtem, és a következő írásaikban is bizonyítani tudták tehetségüket.

− Jó, akkor ki a legutóbbi felfedezettje?

− Talán az, akinek a darabjait egyre gyakrabban játsszák: a marosvásárhelyi Székely Csaba. A Bányatrilógiájával hatalmas sikert aratott. Nekünk, dramaturgoknak, és személy szerint nekem is, szerepünk volt abban, hogy a szöveget Magyarországon is megismerte a szakma. Csizmadia Tibor pedig azonnal észrevette, milyen nagyszerű ez az anyag, micsoda súlyos közéleti traumákat sugároz, mennyire általános, ránk is érvényes életérzéseket fogalmaz meg.

− Önnél jobban kevesen ismerik a magyar drámát. Segítsen, melyik szól az Édes hazám, szeretlek vagy a Feleségem, hű vagyok hozzád gondolatról, amellyel a mostani trend miatt Európába nem lehet elmenni?

− Érdekes, mintha valami effélét vetett volna fel valaki a mostani Nemzeti Színházban… Hirtelenjében nem tudnék mutatni olyan jelentős művet, amelyikben az Édes hazám, szeretlek vagy a Feleségem, hű vagyok hozzád lenne a problémamentes főmotívum, mivel konfliktus nélkül nincs jelentős dráma. Bár létezhet olyan, amelyben ez lehet a konklúzió, de előtte sok súlyos (esetleg keserűen mulatságos) konfliktusnak kell történnie, hogy igazi dramatikus mű váljék belőle.

− Évtizedekig dolgozott a Vígszínház vezető dramaturgjaként, nyilván követi, mi történik a társulattal. Most ketten pályázták meg a színházat, a jelenlegi direktor, Eszenyi Enikő és a szolnoki színház vezetője, Balázs Péter. Ki mellett tenné le a voksát?

− Én Eszenyi Enikő újbóli kinevezésére szavaznék, mert amit ő csinál, szerves folytatása a nagy Vígszínháznak. Ennek a színháznak szinte hiátusok nélküli hagyománya van 1896 óta, amióta fölépítették. Belülről építkezik, és mindig az vette át a vezetést, aki érzékelte a hagyomány és korszerűség érzékeny egyensúlyát. Ez a színház a magas szintű, intellektuális közönségigényt igyekezett kielégíteni korszerű előadásaival. Plusz persze szórakoztató műveket is játszott, de nem ez volt a fő vonal. Úgy tűnik, Eszenyi Enikő megérezte, mi a feladata a Vígnek.

− Balázs Péter is jól ismeri a Víget, hiszen évtizedekig játszott ott, igazgatói rutinja is van, elvégre a szolnoki színházat vezeti jó néhány éve. Miért lenne ő kevésbé alkalmas?

− Nehéz prejudikálni. Úgy tudom, Balázs Péter sikeres, egyfajta kellemes, szórakoztató színházat csinál Szolnokon, a nagyközönség örömére. Azért tettem le a voksot Eszenyi mellett, mert szerintem az ő elképzelése viszi előre a színházat, új kérdéseket, konfliktusokat vet fel. Tele vagyunk konfliktusokkal, vészjósló jelekkel, ha a színház nem bátor, nem közvetíti azt, amiben élünk, akkor szerintem nem tud korszerű lenni.

− Az első magyar aktuális társadalmi érzékenységű musical – mondta Ruszt József hajdanában az idén 40 éves Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című zenés darabról. Az ősbemutatónak ön is alkotója volt a Vígszínházban. Lát benne ma bármiféle aktualitást?

− A zenéje és a dalszövegek szenvedélyesek, hitelesek, emlékezetes volt az ősbemutató, és ez az, ami egy színpadi művet életben tart. Ez persze nem születhetett volna meg Déry Tibor könyve nélkül. A Képzelt riportnak erős szituációdalai vannak, amelyek mindig érvényes életérzést hívnak elő. Az előadás akkor forradalmi volt, és hatalmas siker. Az első időben persze ez is indulatokat, problémákat gerjesztett. Mint minden igazi színpadi mű, minél erőteljesebben, újszerűbben szólítja meg a jelen időt, annál több irritáló felületet ad.

− Tudna ma olyan vitát generálni, mint az Alföldi Róbert rendezte István, a király?

− Úgy érzem, nem, legfeljebb akkor, ha erősen megváltoztatnák a szövegkönyvet, amiről persze lehet esztétikai vitát folytatni, hogy ma már mennyire színpadszerű. Ez szerintem manapság indulatot nem gerjeszt, csak örömöt szerez. Annak idején persze belobbant a mű körül a levegő. Ez azért nem ritka a színháztörténetben. Ha az alkotók túlélik ezeket a nehéz napokat, az atrocitásokat, a hihetetlen teljesítményük fennmarad. 1830-ban Victor Hugo élt meg hasonlót az Hernani című nagyszabású, romantikus drámájával. Sok ellensége volt a konzervatív, a klasszicizáló, az álromantikus gondolkodók köréből. Balzac és fiatal írótársai viszont bementek a bemutató délutánján a párizsi színház nézőterére, és elfoglalták a helyeket, hogy kiálljanak Hugo és a friss, az akkori életérzésre reflektáló mű mellett. Utána persze hatalmas tiltakozás és botrány tört ki. 1921-ben, Bécsben a konzervatív, antiszemita, kirekesztő gondolkodásmód által felhergelt tömeg tiltakozott Schnitzler Körtánc című darabjának bemutatása ellen. „Hazaárulók, az erkölcsöket teszik tönkre, Bécs szégyene” kiáltoztak, törtek-zúztak. Le is kellett venni műsorról az előadást. Mickiewicz Az ősök című darabjának előadása viszont a Varsói Nemzeti Színházban gyakorlatilag kirobbantotta az 1968-as lengyel tiltakozási hullámot, a szabadság mellett, a diktatúra ellen. Az előadás után a fiatalok kivonultak az utcára, elmentek Mickiewicz szobrához tüntetni, színház- és társadalomtörténeti esemény volt.

− Idehaza is történt hasonló?

− Nálunk is voltak történetek, mint például Hevesi Sándor Nemzetijében Szomory Dezső A nagyasszony című művével. Mivel Szomory zsidó származású volt, a darab 1927-es felújításakor – s ez már a szélsőjobboldali erők előretörésének évtizede (is) volt – durva tiltakozások indultak a szerző ellen, és még az is elhangzott: hazaáruló, aki ezt játssza. Ugyanez a Hevesi Sándor 1930-ban a Bánk bánt akarta bemutatni, és előre bejelentette, kisebb változtatásokat szeretne Katona drámáján. Az ország minden nagyvárosában, Budapesten, a jobboldali újságokban, még a Parlamentben is óriási tiltakozási hullám indult, mondván: „Hevesi meg akarja gyalázni” Katona szövegét. Meglepetésre egy konzervatív író, Herczeg Ferenc védte meg: mindenkinek joga van, hogy újragondoljon egy klasszikussá vált szöveget. A kockázat nem az íróé, hanem a rendezőé – mondta. Ezek után persze Hevesi sokkal óvatosabban változtatott, mint ahogy tervezte, így a bemutatóból nem lett botrány.

− A mostani István, a király-szitkozódást minek tulajdonítja?

− Hasonlóknak, mint a korábbi ellenszenves példák esetében. Normális országokban, a XXI. században minden kultúraszerető ember boldog lenne, hogy ilyen széles körű vitát vált ki egy színházi előadás, ennyire közügy lesz. De ezek a nézetütközések a civilizáltabb országokban leginkább egy éles, pezsgő, intellektuális vita keretén belül maradnak. Nálunk viszont ez minden határon túlmegy, és durva, kirekesztő politika keveredik bele.Miközben örülhetnénk annak, hogy van egy előadás, amely egy kiváló zenés drámát gyakorlatilag új megközelítésben, izgalmas, teátrális rendezői felfogásban, újfajta szenvedélyességben szólaltat meg. Ezt kikérik maguknak azok, akik mindenben nemzetgyalázást, hazaárulást látnak. Azért ez mélységesen, tragikusan lehangoló. Nagy részük nem is látta, és így hallomás alapján mondanak alpári dolgokat a produkcióról, a rendezőről, a többiek pedig a tévéközvetítés alapján ítélkeznek. Az viszont nem adta vissza a maga teljességében az élő előadás varázsos hangulatát. Ott voltam a szegedi bemutatón, emlékezetes élmény volt a hatalmas templom előtt játszódó produkció, nagy hatású zene, szöveg, az erős hatású tömegmozgatás. A végén Szörényi, Bródy és Alföldi egymás kezét felemelve üdvözölték az állva ünneplő, tapsoló tömeget. Azt írtam Alföldinek: egy pillanatig úgy éreztem, van remény. Az érték, a szépség, a tehetség mégis össze tud fogni, és lehet itt élni, együtt lenni, dolgozni.

− Azt írta egy cikkében, hogy a kaposvári és a Katona József Színház nagy korszaka óta egyetlen átütő erejű modernizációs fordulat sem következett be. Itt lett volna a lehetőség az áttörésre, a korszakfelzárkózásra. De mindezt épp most zilálja szét egyfajta kultúrkormányzati szándék, hol finanszírozási, hol ideologikus okokból. Mit tartott lehetőségnek?

− A fiatal rendezőgenerációról beszéltem, amely provokatívan, más dramaturgiával, történetmeséléssel dolgozik, és látványos fordulatot hozott a nagy mesterek színháztörténeti jelentőségű játékmódja után. Náluk a szöveg csak része a teátrális egésznek, amelyet látomásban és látványban fogalmaznak meg. De ma már egyre inkább egy újfajta előadás-filozófiában gondolkodnak, a Katona, az Örkény, a Radnóti, a Víg – és néhány vidéki játszóhely – eddig hagyományosabb, szóközpontú színházai is egyre bátrabban tágítják, modernizálják játszási kereteiket. És ezt tette az Alföldi vezette Nemzeti is. Ahogy ezt teszi Pintér Béla társulata és sok más jelentős, nemzetközileg egyre elismertebb magyar rendező és csapat. Persze sokan már elsősorban külföldön dolgoznak, ott, ahol szabadabbak a lehetőségek, több a támogatás. Üdvös lett volna, ha ez a markáns folyamat szervesen, akadálytalanul folytatódhat. De azért nem az üres optimizmus mondatja velem: annyi tehetség van ebben az országban, hogy előbb-utóbb, minden gát ellenére általánossá válik/válhat ez a színházi, modernizációs fordulat.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON