Aztán tizenöt éven át két lány cseperedett fel mellettem. Igazi, komoly mostohaapa lettem. De csak az. Mostoha.

Sok százezren járnak hason cipőben, így tanulságos lehet megosztanom tapasztalataimat.

Édes. Mostoha. A kettő között számos a hasonlatosság. Itt vannak az anyagiak, példának okáért. Mert, ami a költségeket illeti, a mostoha és az édes között semmi differencia nincsen.

De a kettő között bőven akad különbözőség is.

A mostoha mos, főz, takarít, mint a motolla. Az édes csak urasan megül.

A mostoha igyekszik. Iparkodik megfelelni, jónak, szerethetőnek lenni. Az édes magából fakad.

A mostoha nem vizitál szülői értekezletet, fogadót, szülői estet. Az az anya dolga vagy egy édesapáé.

A mostohának döntő kérdésekben nincsen puvoárja, szava, befolyása. Az édesnek van.

A kisebbik gyereket nem vették fel gimnáziumba annak idején. Én abban az iskolában tanítottam, de az új igazgatóval nem volt jó viszonyom. Föltelefonoztam, mindazonáltal. A gyerek az első évben csillogott, villogott, nem győztem büszkének lenni rá. Tanárai rajongtak érte, ő volt az iskola éldiákja.

Aztán az édesapja elvitte Ausztráliába cápát nézni. Egy évre. Mondtam, isten őrizzen ettől, a gyereket ebben a korban nem szabad kiszakítani, itt kell az iskolát végigjárnia, és csak azután mehet tovább.

Persze nem volt szavam.

A gyerek soha többet nem tanult meg tanulni.

Ami az én mostoháimat illeti, az egyiknek volt édesapja, a nagyobbiknak nem, pontosabban volt neki, de lélekben is, térben is messze. De ezen nem múlott semmi sem. Hogy min múlott, azt persze nem tudom.

Ami bizonyos, mindkettőt nagyon szerettem, szeretem. Mind a hármat természetesen. Büszke voltam, ha együtt vonulhattam fel a három szőke, gyönyörű nővel. De kettővel küzdöttem sokat. A naggyal eleinte, a kicsivel mindvégig. A nagy lassacskán hozzám is idomult. A kicsinek örökös harcban álltam a szeretetéért.

Sok volt a differencia közöttünk. Rettentő bajokat vészeltünk át, csináltunk végig. Tragédiákat.

De voltak jó napok is. Sokat voltam vele kettesben. Jó volt.

A nagyobbik lányt többé-kevésbé édes lányomnak érzem. Többé-kevésbé. Mert azért, szemben a múlt időkkel, nyaralni már nem nyaralunk együtt, nem vásárolunk, nem megyünk kettesben sehova. A kisebbik maradt mostoha. Ha megfelelek a feltételeknek, elfogadtatok. Ha nem, úgy mehetek isten hírével.

Most, új életemben is két gyerek mellett élek. Szépek, okosak, helyesek. De megküzdeni értük már nincs erőm. Elnézem őket. Van édesapjuk, oly derék, hogy az nagy ritkaságszámba megy.

Miután fölbomlott előző családom, a nagyobbik lányhoz és az övéihez járok rendszeresen, ha lehet. Az unokához kivált. Ő talán nem is mostohám. Hiányzik, ha nem lehetek vele eleget.

Gyönyörű, okos, amilyennek egy unokának lennie kell.

A kisebb gyerekkel, aki már persze jó nagy, pár hónapra rá összefutottunk. Mondtam neki, találkozzunk, diskuráljunk. Azt mondta: ne forszírozzuk. Azóta nem láttam.

Hát ennyi adatott gyerek gyanánt.