Amikor a segédkező pap szájából elhangzott a bérmanevem, összerezzentem. A püspök krizmába mártott tömpe hüvelykujjával keresztett rajzolt a homlokomra. Másik kezét a fejtetőmre tette. János, vedd a Szentlélek ajándékát – mondta. Csak annyit kellett volna válaszolnom: Ámen. De képtelen voltam rá. Egy fél hangot sem tudtam kiadni. Egyetlen vágyam volt, hogy vegye már le rólam a kezét. Nem vette le. Várta az áment. Végül a mögöttem álló bérmaszülőm nyögte ki helyettem. Békesség veled, felelte nyájasan a püspök. Erre azt kellett volna válaszolnom: és a te lelkeddel. De nem ment. Mukkanni sem tudtam. Zavart az érintése. Tenyere sütötte a koponyámat. A sírás visszafordult a számba. Tizenéves suhanc voltam, s a bérmálási szertartással éppen Isten foglalt le önmaga számára.

Aztán elhomályosult a kép. Anyám elmondásából tudom, hogy elájultam a kis udvarnoki templom udvarán. Bérmakeresztapám térített magamhoz, elkísért a templomkerítéshez, ahol kihánytam magam a bozótban. Nem hibáztatott, nem rótt meg. A megértés sarkalatos erény – ezt azóta tudom.

2 De nem emiatt nem lettem hívő, s nem is ez a félresikerült bérmálás volt későbbi egyházkritikai megjegyzéseim kiváltó oka. Sőt anyám bátorságára büszke voltam, hiszen olyan korban járatott hittanra, amikor a marxista–leninista világkép katonái úgy üldözték a keresztényeket, mint hajdanán az inkvizítorok a boszorkányokat.

Én pedig, mint valami Miskin herceg, próbáltam mindenkit megérteni és elfogadni akkoriban. Igaz, belőlem nem depressziót, csupán lelkifurdalást váltott ki a felismerés, hogy képtelen vagyok azonosulni hittantanárnőnk mániákusan ismételt tételeivel, hogy Isten az egyetlen igazság, s hogy az ördög gonosszá tehet bennünket, és megkaparinthatja a lelkünket. Állandóan vele fenyegetett. Luciferrel.

De tőle, a hittant tanító vénkisasszonytól hallottam először azt a szót is: honvesztés. Akkoriban senki sem beszélt Trianonról vagy a Benes-dekrétumokról. Honvesztés: a vereség, a kudarc és a butaság szinonimája. Szemérmesen hallgattunk. Az a hittanóra is kérdéssel zárult, a tanítónő módszertanának része volt, hogy kinyilatkoztatásait néha kérdés formájában közölte: Isten az egyetlen igazság? Hazafele bandukoltam a decemberi hóesésben, a közvilágítás pislákoló fényeit elnyelte az adventi sötétség, s az udvarkapunkat tolva már biztos voltam abban, hogy a válasz: nem! Nincs egyetlen igazság. Az nagyon veszélyes tudna lenni. Veszélyes és igazságtalan. Hiszen csak a mi utcánkban, a dunaszerdahelyi Szabadság tér utcáiban annyiféle igazság feszült egymásnak, hogy számba venni is nehéz volt őket. Katolikusok, evangélikusok, reformátusok, zsidók és ateisták, magyarok, szlovákok és csehek, őslakosok és betelepültek, kolonisták, disszidálók és asszimilánsok, proletárok, parasztok és közszolgák, tehetősek és nyomorgók, kommunisták és nem kommunisták, életvidámak és fanyalgók.

Mindegyiküknek más igazsága volt. Én már akkor is a kételkedés szabadságában hittem. Nem a dogmákban. A dogma ugyanis nem kételkedik abban, hogy képes teljesíteni önnön ígéreteit. És ha mégsem, nem ő a hibás. A hitnek az a legfőbb jellemzője, hogy túllép a valóságon, s valami teljesen ellenőrizhetetlent, számonkérhetetlent is képes ígérni. Lelki alkatomtól mindig idegen volt az ilyesmi. Szégyellnék olyasmit ígérni, amiről nincs tapasztalati meggyőződésem. Nyilván ezért nem lettem sem hittérítő, sem politikus. Anyám próbálkozása, hogy az ötvenes évek végének kommunizmusában keresztényt faragjon belőlem, eleve kudarcra volt ítélve. Utólag már értem a motivációit: a csehszlovákiai magyarokat annyi megaláztatás sújtotta, hogy egész generációk vesztették el hitüket a keresztben. Ő is. Ezért kínálta fel nekem anyám a katolicizmust.

3 Van Isten? Ez a kérdés tette világossá számomra, hogy a világ két ellentétes táborra oszlik. Istenhívőkre és istentagadókra. Volt idő, amikor már azért is halál járt, ha valakit hidegen hagyott ez a kérdés. Mai szemmel a keresztény hittérítők módszerei ugyanolyan erőszakosak voltak, mint a fasizmus vagy a bolsevizmus módszerei. Mindhárom diktatórikus fölfogás szerint büntetendő már a kívülállás kísérlete is.

Az újkori történelem legjelentősebb forradalmainak egyik fő hozománya, hogy a transzcendentális hitet fokozatosan felváltotta a szociális hit. A modern racionalizmusból kibontakozó európai civilizáció szinergizmusa arra kényszerítette e két tábor híveit, hogy egymáshoz szelídüljenek. A szekularizálódó társadalmak radikálisan átformálták az állam funkcióit: az emberélet lett a legfőbb érték. Míg a szakrális államhatalom büntette a pogányságot, a szekurális állam – jórészt a modern vallásszabadság megalapozójának, Locke-nak köszönhetően – máig versenyhelyzetben tartja a szekurális és szakrális gondolkozást. Ahol nincs meg ez a versenyhelyzet, ott a fasizmus, a bolsevizmus vagy e kettő keverékének a diktatúrája uralkodik. Az embertelenség.

4 A keresztény kultúra és az antikvitásban gyökerező szekuláris (civil, polgári) kultúra különbözősége máig ott feszül az európai tudat mélyén. Szerencsére, hiszen mindkettőre szükség van a nemzeti és a gazdálkodói barbarizmusok kordában tartásához. A nyugat-európai társadalmak éppen azért vitálisabbak, mert belátják, hogy nincs egyetlen igazság. Bennük a lakosság java tudatosítja, hogy minden világnézeti különbözőség ellenére csakis együtt védhetik meg az európai szabadságeszményt és legfőbb garantőrét, a szekuláris államot a hegemón politikát folytató muszlim radikalizmustól, amely az európai országok közigazgatásaiban is a saria érvényesülését tűzte ki célul.

A kereszténység a hitével, a szekuláris Európa pedig jogalkotó erejével adhat határozott választ a saria európai terjeszkedésére. A szekuláris állam védelmi potenciálja az egész államot – így a keresztény Isten egyetlen igazságát is – védi. Ezért aki azonosul az európai szabadságjogok rendszerének értékeivel, nehezen érthet egyet azokkal a magyar és lengyel nemzeti-keresztény politikai törekvésekkel, amelyek „keresztényebbre” formálnák a szekuláris államigazgatást, az oktatást, a művészetet, a társadalmi intézményeket, és historizáló erkölcsi fundamentumot tákolnak maguknak egy ilyen keresztényesítéshez. Választóikat romantikus nemzetfelfogással és az antikommunizmus mitizálásával bódítják, s cinizmusukban odáig süllyednek, hogy a modern szociáldemokráciában élő európai polgár szabadságának alapszellemét, a liberalizmust a kereszténység ádáz ellenségének nevezik, s a „liberális” jelzőt billogként sütik rá ideológiai ellenfeleikre.

5 Európában csupán a mintegy negyvenszázaléknyi támogatottsággal rendelkező ellenzéki Lech Kaczinsky, s az ennél is magasabb támogatottságú Fidesz-vezér, Orbán Viktor próbálkozik elhitetni választóival, hogy létezhet szakrális demokrácia. Ipari méretekben működtetett homály. A cseh és a szlovák demokratikus jobboldalnak eszébe sem juthatna ilyesmi, nevetség tárgyává tennék magukat. Ez a nemzeti-keresztény lengyel és magyar ideológiai őrület azt hirdeti, hogy a nyugat-európai civilizáció halálos fenyegetést jelent a nemzetre és a kereszténységre. Hogy a modernitás maga az Ördög.

Az orbáni anti-konstitucionalizmusnak két ihletője van. Egy pragmatikus, a korlátlan hatalom, és egy mitikus, a szakrális nemzetállam. A lengyel jobboldal követendő mintát lát benne. Dicsőíti. Ez a két entitás veszélyes élősködő Európa testén, amelyek már eldöntötték, hogy ellenforradalmi erejükkel távol tartják választóikat a kételkedéstől. Bolsevik szellemiségüket, amit a kereszténységükkel és a nemzetegyesítás utópiájával igyekeznek leplezni, leginkább a kapitalizmusról kialakított felfogásuk tükrözi. Szitokszóvá tették a tőkés, a bank, a multicég, a külföld és az idegen fogalmát. Határokat csak a baloldali populizmusban nem ismernek, s ezzel hosszú időre lehetetlenné tették a valódi baloldali politizálást Magyarországon. A nyugat-európai jobboldali demokráciafelfogást pedig teljesen kétségbe vonták. Ezért is időszerűek az olyan magyar (és lengyel) kérdések, hogy szakrális vagy szekuláris államot? Egyenruhás vagy civil kultúrát? Dekoráló vagy teremtő művészetet? Bólogató egyetértésre vagy kritikai gondolkodásra ösztönző oktatást? Dogmára vagy szabad viszonyrendszerekre alapozó társadalmi tőkét? E kérdésekből bérmálkozó énem dilemmái csengenek vissza. És a vertikális rend igazságának egyeduralma a szabadságot horinzontálisan, a hatalommegosztás szinergiájában működtető jogállammal szemben.

Ui.

A demokrácia állandósult személyes éberséget követel, különben legálisan kerülhetnek hatalomra antidemokratikus erők. Az európai és a nemzeti modernitás (szabadság) ellenerői. Igen, a választói éberség állandósultságának hiányára kellene fényt deríteni. Szétszálazni a bennünk élő demokrata nívótlanságát. Úgy tűnik, halaszthatatlan.

Az írás a pozsonyi Új Szó mai számában is megjelenik.