Mi sem természetesebb.

Bár Bartók a Bánságban született, ott dolgozó anyja révén pedig gyerekeskedett Besztercén, Nagyszőlősön és Nagyváradon is, ekkor még nem csapta meg Erdély szelleme. Csak 1905-től kezdte szisztematikusan Erdélyt járni, miután Gömörben, Gerlicepusztán nyaralván és dolgozván egy székely cseléd danolására figyelt föl.

Ugyanebben az időben ismerkedett meg Kodállyal is. Később többször visszajárt Erdélybe, Kalotaszegre, Torockóra, Mezőségbe, Biharba – mindig magyar, székely anyagot gyűjtve. Mintegy 750 magyar népdallal és több tucat zeneművel – Este a székelyeknél, Három csíkmegyei népdal, Nyolc magyar népdal stb. – lett gazdagabb így a magyar kultúra.

1909-ban egy román zeneakadémista hölgy, bizonyos Cornelia Busitia meghívta Bartókot belényesi birtokára, ahol azonnal gyönyörűen danoló román lányokkal fogadta. Ezzel kezdetét vette Bartók román gyűjtése. A következő években kitartóan járta a színromán falvakat, több mint ezer román népdalt jegyezve föl.

Műveiben nem kevesebb, mint 47 román népdalt dolgozott bele. A gyűjteményeket tudományos monográfiákba rendezte, és ki is adta. Legnagyobb tudományos műve, melyen élete végéig dolgozott, a román népzenéről szóló összefoglalás.

Úttörő vállalkozása volt a román karácsonyi dalok, a kolindák kiadása. Legcsodálatosabb „román” műve természetesen a Cantata Profana, amelynek román szövegét maga költötte két Maros megyei kolindaszöveg nyomán.

Bartók világképének két tartóoszlopa a Keleti-Kárpátok belső lejtőin, az Olt és a Maros felső szakaszán élő magyarság és az Erdélyi-szigethegység legnyugatibb tömbjét, a Fekete-Körös vidékét lakó románság parasztzenéje. Bartók mindhalálig hű maradt a maga Erdélyéhez, holott Trianon után csak hangversenyezni járhatott oda. Gyűjtésről többé szó sem lehetett.

Bartók Trianont többszörösen is tragédiaként élte meg; egyrészt lezárultak a határok gyűjtőútjai elől, másrészt szétesett az a soknemzetiségű Magyarország, amely munkásságának éltető eleme, táptalaja volt.

Bartók Erdélye alapvető – természetesen: tiszta – forrás volt, nélküle Erdély és bizony a románság, a román nép nélkül ez a művészet soha nem jöhetett volna létre. László Ferenc, a nemrég elhunyt jeles kolozsvári Bartók-kutató így ír:

„Az az Erdély, ahol Bartók járt, egy éden volt, amelyben a parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs, és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és természetesnek veszi, hogy más nyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Két világháború s az azokat követő békétlen évtizedek megsemmisítették ezt az édent. Uszítanak még olykor a felsőbb körök, de az alsóbb néposztályok – s persze a középosztály tömegei is – maguktól is készségesen uszulnak a más nyelvű honfitársak ellen. Az erdélyi lét ma: az egyik tartóoszlop körüli összefogás a másik tartóoszlop körül összefogókkal szemben. Az erdélyi gondolat ma: kegyes és célzatos, önérdekelvű visszatekintés a szebb múltba. Nem egy közös múltba, hanem kinek-kinek a magáéba. A jövő: csupa fenyegetés. A mai Erdély nem érdemelne új Bartók Bélát.”

Tegyük hozzá – ezt bizonyítja a fehérvári példa is – Bartókot a mai Magyarország sem érdemli meg.

Bartók ma hazátlan.