Egyik nap beneveztem a Poker Starson hamis adatokkal egy skandináv versenyre. Mivel láttam az ellenfelek lapját, szégyen ide, szégyen oda, simán behúztam a mecscset. A chatablakban nekem címzett kérdésekre, üzenetekre, gratulációkra nem reagáltam, mivel egyáltalán nem beszélek skandináv nyelveket. Valószínűleg a nicknevemet is gyanúsnak találták: pitjukarulez, és az egyik izgágább játékostársam följelentett, hogy nem is vagyok skandináv. Másnap az abuzálási osztály zárolta a számlámat a négyszáz friss, ropogós dollárral. Volt is pénzem meg nem is. Két föltétel teljesülésétől tették függővé a számla föloldását: magyarázattal szolgálok, hogy magyar IP-címről miért veszek részt skandináv versenyen, valamint azt kérték, hogy küldjek egy fénymásolatot a jogsimról, ami bizonyítja, hogy nagykorú, törzskönyvezett, gyári skandináv vagyok.

És hogy mellékeljem hozzá a legutóbbi (földrajzilag skandináv jellegű) gázszámlámat. Mindez innen a Kis Stáció utcából teljesíthetetlennek tűnt. A szüleimnek, akik az elmúlt hónapok fejleményei miatt gutaütést kaptak volna, ha velem kapcsolatban a póker szót meghallják, nem mertem szólni. Bementem az óvodába (úgyis aktuális volt), beszéltem egy nagycsoportos haverommal, a Kopoltyúval, akit Problémamegoldónak is hívnak. Rövid töprengés után ötven dollárért elvállalta az ügyet. Először is írt a nevemben ékes angol nyelven egy levelet a terem számlaspecialista nyomozójának, amiben töredelmesen bevallom, hogy azért regisztráltam Vidkun Quisling néven egy neten kikeresett oslói címről, mert rettegek a spamek áradatától.

Ha ez nem szabályos, akkor bocsika és mea maxima culpa! Eztán írt egy másik mailt a koppenhágai Hamvas Intézetben dolgozó nagybátyjának, hogy ne kérdezze, miért, csak küldje el az adatait és a jogsijának és a gázszámlájának a másolatát, de izibe. A nagybácsi tudta, hogy Kopoltyúval nem tanácsos ujjat húzni, és hamarosan megjöttek a kért kópiák, amiket aztán továbbküldtünk, és a döntő bizonyítékok súlya alatt a biztonsági osztály nyomozója kénytelen-kelletlen megnyitotta a számlámat. Hurrá, győzelem, és épp a hatodik szülinapomon! Egyáltalán nem zavart, hogy mostantól egy Magyarországon tartózkodó dán Hamvas-kutató nevében és adataival fogok játszani. Viszont sajnos igaznak bizonyult a doki jóslata, hogy hatévesen egyik napról a másikra elvesztem mágikus képességemet: többé nem láttam az ellenfelek lapjait.

Az agyammal, a játéktudásommal, a tehetségemmel, a szerencsémmel kellett eredményt elérnem, de ez a körülmény egyáltalán nem tartott vissza attól, hogy a számlámon lévő dollároktól vérszemet kapva ne regisztráljak be egyszerre több száz dolláros versenyre. Néhány rövid, ám annál drámaibb óra (jó: összesen fél óra) alatt sikerült a teljes összegnek a fenekére vernem. A probléma nem is a pénz elvesztése volt – szerető szüleim gondoskodása révén nem szenvedek hiányt semmiben –, az volt a baj, hogy megfertőzve a komoly pénzért játszás vírusától, nem volt kedvem visszaevickélni az ingyenes versenyek posványszerű, dühöngő őrültekkel teli világába. Olybá tűntek előttem ezek az úgynevezett freerollok, mint az állatkertben a ketrecek, amikben nehezen azonosítható lények tengődnek, szigorúan kétféle üzemmódban: vagy eltompultan nyomogatják saját köldöküket, vagy a rácsot rázzák vicsorogva.

Döntő elhatározásra jutottam: zsenge korom ellenére élő versenyeken fogok indulni! Konzultáltam Kopoltyúval, aki háromezer forintért szerzett egy holdjáró cipőt, egy napszemüveget és egy álbajuszt. Tudtam, hogy fontosak a zsetontrükkök, letöltöttem a YouTube-ról néhány oktatófilmet, és mikor leültem életem első élő versenyére a közeli kártyateremben, amit egy gyönyörű, tornyos házban rendeztek be a Duna partján, haladéktalanul zsetonjaim hangos röcögtetéséhez kezdtem. A legjobban az tetszett, ahogy a kövér teremfelügyelő egy emelvényről osztotta az észt, meg ahogy az osztók keverték a kártyát, művészi tökélyre fejlesztve a képességet: a lapok hangja legyezők szétnyitásához vagy távoli dobpergéshez hasonlított, egyszerre volt halk és fülsiketítő. Viszont sokkal lassabb volt a játék, mint online, és ahogy kiosztották a lapokat, abban volt valami hipnotikus kínzás.

Mivel már nem láttam át a kártyákon, az osztók keze nyomán ténylegesen a sorsom dőlt el, ez a körkörös majd hosszanti mozgás határozta meg a jövőmet. Megérintettem az asztalon lefelé fordított lapokat, és mintha egy páncélszekrény számkombinációját próbálnám kitalálni, vagy zongorabillentyűkön mozgatnám le-föl az ujjaimat, a legtitokzatosabb, isteni harmóniákat keresve. Ahogy ezek a gondolatok felötlöttek bennem, éreztem, hogy nemcsak hamiskártyás, de egy költői géniusz is lakozik bennem. Sajnos egy korai American Airlines (mások szerint: Anonym Alkohilisták) versus Anna Kurnyikova csatában (ászpár vs. ász-király) gyorsan elvéreztem. Most már tényleg úgy tűnt, üldöz, sőt két kézzel ver a sors! Körbetipegtem a díszes teremben harminccentis talpú cipőmmel és lefittyedő álbajszommal, nézegettem az asztalokat, ittam egy kis ingyensört. Már érkezésemkor feltűnt, hogy rajtam kívül is mennyi a bajuszos, szakállas játékos. Óvatosan bekukucskáltam az asztal alá, mindegyiken vastag talpú cipő volt. Sőt az egyiknek, semmi kétség: gólyalábra volt húzva a fehér, műszálas zoknija! Mi ez, törpezsúr? Lehet, hogy csupa álruhás gyerek játszik, lehet, hogy ez itt valójában az ovizsuga-szekció?

Hogy a gyanúmról bizonyosságot szerezzek, odaléptem az egyik játékoshoz, aki éppen egy allinmegadáson töprengett. Tekintete kifejezéstelen volt, keze motollaként pörgette a zsetonokat. Behajoltam, és egyetlen határozott mozdulattal letéptem a bajszát. Fölvisított, rám vetette magát, ütött, csépelt, na de én sem hagytam magam! Rázuhantunk a szomszéd asztalra, és nem telt bele egy perc, tömegverekedés tört ki: repültek a székek, a zsetonok, a bajszok, a cipők és a gólyalábak, a srácok osztókoronggal verték egymás fejét, mindenki tele torokból üvöltött. Az asztalok alatt kúszva próbáltam menekülni. Valaki a kezemre lépett, fehér villámként csapott belém a fájdalom, és felébredtem. Úgy hadonásztam, hogy magamra rántottam az olvasólámpát. Lassan felfogtam, hogy ez az egész csak álom volt, de ha már így fölkeltem, kinyitottam a laptopomat: megvolt a szabályos regisztrációm, számlám, rajta kis pénzecském. Megnéztem a személyimet, igen, nagykorú vagyok, minden a legnagyobb rendben. Kifújtam magam, lazításként lenyomtam egy tízcentes kisversenyt. Örültem, hogy egyedül vagyok, a magam ura, és nem kell élőben játszanom. Blatt, gubera, guszta, reszta, flop, allin. Így hajnalodott rám.