− Azt olvastam, a színház majdnem minden szakmáját kipróbálta. Mit hagyott ki?

− Azt hiszem, öltöztető nem voltam.

− Miért izgatta a színészet, és ha annyira izgatta, miért hagyta abba?

− Inkább tapasztalatként érdekelt. Jó volt megélni, milyen egy méter a színpadon, vagy milyen abban a jelmezben mozogni, amelyet én terveztem.

− És milyen volt?

− Borzasztó. Nem ment nekem ez a színészet. De arra tényleg jó volt, hogy ne csak elméleti szinten ismerjem a tér- és a ruhatervezést. Tudjam, hogy kell hozzáérni a színészekhez, fölmenni egy lépcsőn. Ezek fontos tapasztalatok. Ez a Szkéné gondolkodó műhelyeiben, a Tanulmány Színházban, majd az Arvisurában történt a nyolcvanas években. Sok fontos színházi ember indult onnan – Scherer Pétertől Schilling Árpádig. És Ádámmal, az öcsémmel sokat tanulhattunk ott.

− Rendezés?

− Csak egyszer, édesapám, Horgas Béla darabját, A hét törpe címűt rendeztem. Nagyon élveztem a közös játékot, a munkát... De a tervezés érdekelt mindig, ez a mai napig olyan, mint egy elnyújtott kamaszkor. Kitalálunk tereket, babaházat építünk.

− Volt olyan díszlete vagy kelléke, amelyet a gyerekei haza szerettek volna vinni?

− Ilyenre nem emlékszem, de arra igen, hogy Dávid fiam játék krokodilja – felnagyítva – bekerült Sári József Napfogyatkozás című operájába, amelyet Kovalik Balázs rendezett. Otthon készítettem a makettet, de úgy éreztem, valami még hiányzott belőle. Bementem a fürdőszobába, és egyszer csak megláttam ezt a krokodilt.

− Azt nyilatkozta, hogy a színházi szakmában húsz éve nem történik meg a rendszerváltás, és három-négy olyan műhely is van ma Budapesten, amelyről azt gondolja, máshogy kellene működnie. Így adott esetben majd azokra is benyújtja az elképzeléseit… Nem is tudom, mikor volt ez: a Thália, a Budapesti Kamara vagy a József Attila Színház igazgatói posztjának vesztes pályázata után-e. Melyekre gondolt még?

− Erre a háromra. Jó, van még egy: az Újszínház. Az utóbbi időben annyi minden átrendeződött Budapesten, de azt gondolom, például a József Attila Színház semmit sem változott. Ma is teljes tévedés a működtetése.

− Milyennek képzelte a rendszer- vagy struktúraváltást?

− Nemcsak a színházat, hanem az egész kultúrafinanszírozást, -struktúrát alapvetően újra kellene formálni, de legalábbis sok változtatásra lenne szükség. A rendszernek igazságosabban kellene működnie, átláthatóbbnak, kiszámíthatóbbnak lennie. A színházakat ugyanis nem feltétlenül a teljesítményük alapján finanszírozzák, hanem bizonyos szokásjog szerint. Nincsenek megfogalmazott fenntartói elvárások, nincs kulturális elképzelés. De szerintem az egész ország így működik.

−  Mit nevez teljesítménynek? A nézőszámot? Vagy ez esztétikai kérdés?

− Semmiképpen nem esztétikai. Nyilván külön kéne választani az épületeket és az épületeket működtető társaságokat. Az a minimum, hogy a kulturális intézmény vezetőit elszámoltassák, a pályázatban leírtakat számon kérjék. Ez nem ördöngös dolog ma, mivel a színházak kft.-ként működnek. Jó, tudom, ez pici ország, régi és bonyolult kapcsolatrendszerekkel működik minden. De továbbmegyek: nem lehet úgy többmilliárdos épületeket működtetni, hogy nem tudom, milyen fejlesztéseket kell és lehet egy-két éven belül elvégezni. Vagy hogy bizonytalan a következő év finanszírozása. Hogy a független szféra menedzseléséről ne is beszéljünk!

− De, beszéljünk! Ön szerint ez kinek a feladata lenne?

Mindannyiunk közös feladata. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedben a független szféra milyen látható, mérhető eredményeket ért el. Ehhez képest a támogatottságuk megalázó és érthetetlen, miközben az ország büszke lehetne a teljesítményükre. Felfoghatatlan, hogy vannak fontosabb – személyes – érdekek, mint egy ország, a nemzet kulturális fejlesztése, ápolása. Jó ellenpélda a tervezők Prágai Quadriennáléja, amely hosszú évtizedekig konzervatív struktúrájú szervezet volt. A nemzetközi díszlet-, jelmez- és látványtervezők kivitték az anyagukat, és megmutatták, mit csináltak az előző négy évben. Ennyi. Nemrég a fesztivál szervezését fiatalok vették át. Ez azzal járt, hogy nemcsak tervezők vonulnak fel négyévente, hanem a PQ folyamatosan jelen van Európában, és a Quadriennálé a kiemelt programja. A következő 2015-ben lesz.

− A legutóbbi Quadriennáléra a magyar csapat – köztük ön is – Bodza W. Mihály eltűnt művész munkáját vitte el. Mi történt Bodza W-vel? Megtalálták? Előkerült?

− Kitaláltunk egy embert, és a saját történeteinkkel, életünkkel ruháztuk fel. Így kelt életre Bodza W. Mihály. Olyanra alakítottuk, mint amilyenné mi szerettünk volna válni, de nem úgy hozta az élet. Olyan erős életút, nemzetközi kapcsolatok jöttek össze, hogy sokan zavarba is jöttek, hogyhogy ők nem ismerték eddig Bodza W-t. Izgalmas játék volt, mert ráadásul úgy hirdettük, hogy a híres művész nemrég eltűnt. A kiállítás végét azonban nem találtuk ki jól, nem volt tervünk arra, hogyan lehet elvarrni ezt az élettörténetet. Felelősség egy barátot kitalálni. Ahogy magunkkal trehányak vagyunk, úgy Bodza W. Mihállyal is azok voltunk. Akadt, akinek csak sokára esett le, hogy ő egy kitalált figura. Amúgy nagyon szerettük ezt a projektet, Prágában is értékelték, ez kapta a legjobb koncepció díját.

− Fura véget ért, elvarratlan szál az ön által alapított AKKU nevű hely is, amelyet a politika megszüntetett. Az épület – amely jelen pillanatban is üresen áll a Kazinczy utcában – mit változott a város szövetén?

− Egyelőre csak a helyet szüntették meg, az ott alkotók közössége megmaradt. A Kazinczy utcában egyébként viszonylag hamar kitaláltunk egy olyan modellt, amely sok további helyre hatással volt. Például az AKKU befogadhatta volna a fogyatékkal élőket. Rögtön az elején teljes körűen akadálymentesítettünk mindent, és nem csak azért, mert a társadalomnak azt a szeletét próbáltuk meg elérni, amely konkrétan nem jut be a kulturális épületekbe. Ha őket „összeengedjük” a barátainkkal, alkotótársainkkal, az inspiráló lehetett volna mindenkinek. Amivel a mai napig a legkevésbé tudok elszámolni magamban, az az, hogy megízleltettünk velük valamit, aztán kénytelenek voltunk abbahagyni. Ez bizonyos értelemben felelőtlenség volt.

− Ez nem a saját elhatározása miatt történt így, hanem a politika döntése volt.

− Nem lehet mindent erre kenni. Persze, nem tudom, mit tehettem volna, de mint intézményvezető, az én felelősségem is. Talán nem voltam elég ügyes, vagy túl makacsnak bizonyultam.

− A politikusoktól kapott egy maflást, ennek dacára szerepet vállal a politikában. Az LMP tanácsadója volt, most meg alapítója a Párbeszéd Magyarországért pártnak. Nem eléggé taszította el ettől az AKKU bezárása?

− Az LMP-seknek tulajdonképpen ugyanazok voltak a problémáik, mint nekem az AKKU kapcsán. A 2010-es választások kreatív munkájában hihetetlen élmény volt részt venni. Olyan emberekkel találkoztam, akik a mai napig fontos részei az életemnek. A társadalom különböző területeiről jöttek, mérhető teljesítmény állt mögöttük. Az újabb kérdés, hogy az LMP más irányt vett, mint ami a vágyunk volt.

− Miért kell egy művésznek egy politikai párthoz csatlakoznia? Jó emberek vannak a szakmájában is.

− Próbálok felelősséggel gondolni a jövőnkre, a gyerekeinkre. Nekem ma kevés, hogy megtervezek egy díszletet. Az AKKU szétverése után azt mondtam, bármenynyire patetikusan hangzik is, én jó hazafi akarok lenni, de attól megfosztottak. Ebbe nem akarok beletörődni. Akikkel együtt vagyok a Párbeszédben, azoknak ugyanez a vágyuk. Soha nem kaptam őket turpisságon. Amit ez a párt megpróbál képviselni, azt keresem én is a színházban: valamilyen párbeszédet kezdeményezni.

− Szeretne a frontvonalba kerülni politikusként?

− Nem, sőt magamon is csodálkoztam, hogy ötvenévesen miért kellett pártalapításban részt vennem. Akikkel megalapítottuk a PM-et, a barátaim lettek.

− Az akadálymentesítés rengeteg projektjében fontos szerepet kapott. Gondolkodott azon, szellemileg hogyan lehetne akadálymentesíteni az országot?

− Folyamatosan ezen vagyok. Ez az ország folyamatosan megpróbálja megúszni, hogy azokkal a nagy történelmi csomópontokkal szembenézzen, amelyeket nem tudott feldolgozni. Ezt a terhet, sunnyogást cipeljük magunkkal. Az aktuális érdekek pedig kihasználják ezt, és ez legyűrűzik a kultúrába, az akadálymentesítésbe, de még a közértbe is. A tudatos butítás a legveszélyesebb, és mérhetetlen indulatokat gerjeszt bennem. A saját nemzetünk felszámolásának tartom a nagy kataklizmák elfedését vagy éppen hiszterizálását. Ezzel azt fogjuk elérni, hogy a gyerekeink elhagyják az országot. Tartok attól, hogy egyszer csak odaállnak elém a gyerekeim, mondván, ők lelépnek. A kérdés: lesz-e elég indok azt mondanom, ne menjenek. Talán ma még van. Én nagyon szeretek itt élni, biztos vagyok benne, nem nekünk kell elmennünk. Talán senkinek sem.

− A kilencvenes években beszólt egy zsidózónak a metrón, ezért combon szúrták. Azóta is volt már ennyire bátor, vagy inkább csendben arrébb megy hasonló esetben?

− Nagyon fontos pillanata volt az az életemnek. A kultúrpolitikai érdeklődésem ott biztosan erős lökést kapott. Nagyon remélem, adott esetben ugyanígy viselkednék. Ha kell, azt tudom mondani, én is cigány vagyok. Egyébként az nem beszólás volt, hanem egy erdélyi operatőrt védtem meg. Ott, akkor megkéseltek. Ez az én örökségem, nagy kérdés, hogyan adjam át vagy átadjam-e a gyerekeimnek. Tudja, mióta a nagyapámat végighajtották az erőltetett menetben, engem ez kötelez valamire. Az is, hogy anyám ’44-ben Budapesten, a zsidókórházban született. Ennek szerettem volna, és most is meg akarok felelni. Akkor eltűnt belőlem a félelem. Mivel egyelőre ez egy szabad ország, megengedhetjük magunknak, hogy ne féljünk.