E kérdések főleg a választás lebonyolítását érintik, nem pedig a kisebbségek választási hajlamát, avagy a választási részvétel következményeit. A közvélemény-kutatók nem végeznek felmérést, a közbeszéd sem szól arról, hogy milyen következményekkel jár a kisebbségi közösségekben a külhoni magyarok részvétele az anyaországi választásokon. Tapasztalatok hiányában nagyrészt csak hipotézisekkel lehet élni. Néhány dolog azonban máris több mint feltételezés, ezek közös kiindulópontja az, hogy nem lehet beszélni „általában” a kisebbségi közösségekről. Más helyzetben van a felvidéki, az erdélyi, és megint másban a vajdasági magyarság, s a Nyugaton élő magyarok viselkedése teljes rejtélynek számít.

Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi választók előtt nem az anyaország gazdasági helyzete fog lebegni, hanem az egymással versengő pártok nemzeti programja, annak is főleg a kisebbségeket érintő része. Ez a mérce egyoldalú, de kikerülhetetlen, tehát számítani kell rá. Kikerülhetetlen, mert a kisebbségi polgárok mindennapjaihoz tartozik a nemzeti hovatartozás kérdése a munkavállalástól gyermekei iskoláztatásáig. Az is fontos tényező lehet, hogy kisebbségi tömbben él-e a polgár, vagy pedig szórványban, ahol a nemzeti hovatartozás tudata nem gyengébb, de komplexebb. Figyelmem fókuszában most a Vajdaság áll, márpedig az itteni magyarok nemzeti érzése például a balkáni háborúk következtében kifejezetten sérülékeny, ami a markánsabb nemzeti retorika irányába tereli őket. Ezzel a háborús traumával magyarázható az is, hogy a vajdasági kisebbségi politikai elit – a felvidékivel és az erdélyivel ellentétben – egyértelműen a Fidesszel rokonszenvezik, ami kiderül az általa irányított és ellenőrzött média irányvonalából is: ez a média távol tartja magát a magyar kormány kritikájától, viszont annál élesebben bírálja az ellenzékét.

Ez máris olyan közhangulatot teremtett, amelyen akkor is nehéz lenne változtatni, ha a választási kampány során a média semleges magatartást tanúsítana. Az elit befolyása azonban egyre inkább mérséklődik. A Magyar Nemzeti Tanács által támogatott és ellenőrzött újságok példányszáma a kisebbségi politikusok szerint is vészesen csökkent, mélyen az egypártrendszerben elért példányszám alatt van, ami csak részben magyarázható a nyomtatott sajtó válságával vagy a magyarság lélekszámának csökkenésével. Ez a sajtó elvesztette vonzerejét, s politikai irányvonala csak a magyarok egyik rétegét elégíti ki. A sajtónál sokkal többet nyom majd a latban a kisebbségi polgárok választási részvétele. A vajdasági magyar kisebbségi pártok választásról választásra egyre kevesebb voksot kapnak, a rájuk szavazók száma a választásra jogosultaknak körülbelül egyharmadát teszi ki. Ugyanennyien járultak az urnák elé, hogy megválasszák a Magyar Nemzeti Tanácsot, ami ugyan nem kisebbségi autonómiát jelent, de jelentős lépés ebbe az irányba, márpedig az autonómiáról azt mondják, hogy a „megmaradás feltétele”.

Akkor miért ilyen alacsony a részvételi arány e sorsdöntőnek tartott testület megválasztásakor? A kisebbségi politikai elitet nem gondolkodtatta el, hogy miközben a magyar nemzeti egységre esküszik, ezt az egységet nem sikerült létrehozni a kisebbségen belül. Hogyan lehetséges, hogy a magyar választók olyan csekély számban járultak az urnák elé? Miért szavaztak tömegesen más, többségi pártokra? Elképzelhető, hogy az egyre radikálisabb nemzeti egységprogram egyre nagyobb megosztottságot idéz elő? A nagy kérdés tehát az, hogy az anyaországi választásokon a kettős állampolgársággal rendelkező magyar szavazópolgárok harminc százaléknál nagyobb vagy pedig annál kisebb arányban vesznek-e részt. Ha a részvétel alacsony lesz, akkor a kisebbségi polgárok azt az üzenetet küldik, hogy nem a szavazati jog a kettős állampolgárság legfontosabb tartalma, ha viszont magas, akkor az a helyi kisebbségi pártok súlyos kritikája lesz. Ez esetben ugyanis jogosan a vetődik fel kérdés: miként lehetséges, hogy a kisebbséget jobban mozgósítják az anyaországi pártok, mint az életkörülményeiket, lehetőségeiket közvetlenül meghatározó helyi kisebbségi pártok?

Jugoszlávia széthullása óta az utódországok egy részében a kettős állampolgárság nem számít újdonságnak, a vele járó szavazati jog már egy évtizede gyakorolható, s a korábbi választások a kisebbségek választási preferenciájának meglepő ellentmondására hívták fel a figyelmet. Miközben a kisebbségi polgárok a lakóhelyükön liberális vagy a nacionalistáktól balra levő pártoka szavaztak, az anyaországban szélsőséges vagy erőteljesen nacionalista pártokra adták le a voksukat, ez Horvátországban heves vitát is kiváltott. A Boszniában élő, szavazati joggal rendelkező horvátok és az anyaországi horvátok pártválasztása olyannyira eltért, hogy ez érdemben befolyásolta a választási eredményeket, ezért Horvátországban még a választási jog reformja is szóba került. (A boszniai horvátok tömegesen szavaztak a Tudjman által alapított, kifejezetten nemzeti HDZ pártra. Ráadásul a boszniai horvátok választási procedúrája eléggé ellenőrizhetetlen.) Ugyanez érvényes a vendégmunkásokra is.

Az évtizedek óta külföldön élő szerbek újabban többször is kioktatták patriotizmusból a szerbiai nemzeti szellemű politikai elitet, úgyhogy a jelenlegi szerb kormánykoalíció vezetői – akik egyáltalán nem vádolhatók a nemzeti szellem háttérbe szorításával – legutóbb kénytelenek voltak keményen válaszolni a külföldi szerbek egy részének: ha olyan nagy patrióták, akkor jöjjenek haza Szerbiába, viseljék a közös sorsot, Szerbiában bizonyítsák nemzethűségüket. E példák szerint a határon túliak szavazati joga megosztó jellegű, ugyanakkor elmélyíti, sokszorozza a kisebbségen belül már meglévő törésvonalakat is. Vajon ugyanez történik-e majd a vajdasági magyarok körében is? Ők az elmúlt húsz esztendőben a választásokon – ha valamilyen oknál fogva nem szavaztak kisebbségi pártra – azokra a jelöltekre szavaztak, akik vagy liberálisoknak nevezték magukat, vagy pedig balra álltak a nacionalistáktól. Akár megismétlődik ez a jelenség, akár nem, a kisebbségi közösségben újabb törésekre kell számítani.

Megosztottság persze eddig is létezett, ezt nemcsak az öt, magát jobboldalinak nevező magyar kisebbségi párt léte tanúsítja – mert az csak a politikai eliten belüli repedéseket jelzi –, hanem az is, hogy a vajdasági magyarok a szerbiai átlagnál kisebb arányban járulnak az urnák elé, ugyanakkor az átszavazások száma is jelentős. A megosztottság jelei mutatkoznak az első reakciókban is. Igaz, a kisebbségi sajtó erről szóló vitának nem ad teret, de a téma felbukkan az internetes kommentekben, annak ellenére is, hogy a Magyar Nemzeti Tanács által ellenőrzött napilap a kommenteket ellehetetlenítette. Vannak, akik úgy vélik, hogy érzelmi okokból okvetlenül részt kell venni a választásokon, mert ezzel bizonyítják a nemzeti egységet. Mások – bár üdvözlik a kettős állampolgárságot, erős bennük a nemzeti hovatartozás tudata – úgy vélik, hogy nem lenne üdvös olyan kérdésben voksolni, amely a magyar adófizetők kötelezettségeit, a magyar oktatási vagy egészségügyi rendszer működését befolyásolja. Azt gondolják, hogy nem szavazhatnak olyan kérdésben, amelynek a következményeit nem viselik el.

Szívesen járulnának az urnák elé például akkor, ha a magyar köztársasági elnököt közvetlenül választanák meg, mert a köztársasági elnök hivatása a nemzeti egység őrzése és ébren tartása. Megint mások a kettős állampolgárságban a napi politika felett álló érzelmi kérdést látnak, ezért nem szavaznak. Számolni kell azokkal is, akik pragmatikusan értelmezik a kettős állampolgárságot, s úgy vélik, hogy az pusztán nagyobb biztonságot és jobb életet jelent. Közéjük sorolhatók azok a fiatal szakemberek, akik egyetemi diplomával, magas szakképzettséggel, magyar útlevél birtokában, EU-polgárként költöznek Nyugatra. Róluk nehezen tételezhető fel, hogy valaha is visszatérnek Szerbiába. Vajon mennyire foglalkoztatja őket a magyarországi választás? Sokan szóvá tették, hogy a vajdasági magyar fiatalok immár nem Magyarországra települnek át, mint a kilencvenes években, hanem Kanadába, Németországba vagy a skandináv országokba. A kettős állampolgárság ugyanis új lendületet adott a kivándorlásnak is, így nemcsak a radikális lélekszámcsökkenéshez járul hozzá, hanem növeli a kisebbség tehetetlenség- és reménytelenségérzését is.

A nemzeti érzelmű horvátok máris riadót fújtak, mert a boszniai horvátok, immár EU-polgárokként, tömegesen települnek Nyugatra, s félő, hogy a boszniai horvátok lélekszáma radikálisan csökken, s a nacionalista pártok elveszítik szavazótáborukat. Annak tétje, hogy kisebbségi polgárok is részt fognak venni az anyaországi választásokon, tehát elsősorban nem napi politikai jellegű. Természetesen rövid távon érzékenyen fogja érinteni az egyik vagy a másik pártot, de ennél sokkal fontosabbak azok a folyamatok, amelyeket hosszú távra szólóan indít el. Vajon a különböző nemzetrészeken belül konfliktusokat okoz, vagy az összetartást erősíti? Mélyíti a megosztottságot, vagy az egységet építi? Bumeráng lesz, vagy varázspálca? Talán egy közösen elfogadott szabályrendszer segítené a problémák kezelését, de attól tartok, hogy a választási kampányban ez nem fog létrejönni, talán később, amikor a következményekkel kell szembesülnünk. Akkor viszont már késő lesz!