Egyszerű emberek, egyházfiak, írók, költők és politikusok.

Szinte minden magyar iskola aulájában, művelődési házban, templom előterében ott a tábla: kedden, pénteken vagy szombaton vendégünk X. Y.

Ami érdekes, hogy valamennyi X. Y. szinte kivétel nélkül a mai magyar jobboldalhoz tartozik – nagyképű szabad demokrata, tuskó szocialista politikus még véletlenül sem dugta ide orrát.

Lesz ára ennek, nem is sokára, és nem is kicsiny.”

A kilencvenes évek végén írtam bele ugyanebbe a lapba mindezeket, és vigasznak bizony sovány, hogy igazam lett, ebben is igazam.

Volt ára, van is és a java még hátra van: a 2014-es magyarországi választás. Amikor is félmillió határon kívüli, teljes jogú magyar állampolgár fog szavazni.

Amikor én a fentieket papírra vetettem, még a Horn-kormány volt hatalmon. Olyan, hogy kettős állampolgárság és szavazati jog a határon túliaknak, senkinek még az álmában nem merült föl, természetesen a Fidesznek sem.

Ők csak járták Erdélyt rendületlenül: beszélgettek, agitáltak, térítettek, uszítottak, ahogy őnékik szokásuk ez.

Én csak azt éreztem akkor, hogy a magyar jobboldal szépen, lassan meghódítja Erdélyt.

Lassan nem volt olyan vendéglő Erdélyben, amelynek vendégkönyvében ne díszelgett volna Orbán Viktor fotográfiája. Megírtam azt is, hogy valamennyi erdélyi magyar kocsmában egyetlenegy anyaországi sajtótermék hozzáférhető, az viszont mindig: a Magyar Fórum.

Akkor ennek nem tűnt föl sok politikai vonatkozása. Én azt próbáltam proponálni – természetesen minden hatás nélkül –, hogy azért, mert az ember baloldali vagy liberális, még járhatja Erdélyt. Nem azért, hogy agitáljon, hanem hogy beszélgessen, ismerkedjen, bizalmat szerezzen magának és politikai oldalának, és csodálja azt a töménytelen természeti és kulturális kincset, azt az emberi sokféleséget, amit ez a világ elé tár. No meg, hogy elmélázzon a történelem szomorú folyásán, a románság és a magyarság tragikus összeütközésein, vagy az erdélyi zsidóság és szászság históriáján.

Nem: Erdélyt csak a magyar jobboldaliak lepték el, és vitték a turulmadaraikat, nemezcsákóikat, lovaikat és íjaikat, rohadt paradicsomjaikat, záptojásaikat, köpködő orcájukat, antiszemitizmusukat, butasággal teli agyukat, gyűlölettel teli szívüket.

Az már az erdélyi magyarság felnőttségét, komolyságát és méltóságát minősíti, hogy nem sikerült megfertőzni a helyi magyarságot: legfőbb szervezetük intakt maradt a magyarországi politikai fertőtől.

Néha eszembe ötlik: a magyarországi pártok sok-sok millióért, tízmillióért alkalmaznak tanácsadókat. Akik aztán összekompilálnak néhány szót, a szavakat négyzetekbe és karikákba teszik, mindenféle nyilakkal kötik össze, az egészet befóliázzák, bekötik gusztusosan, átadják, felnyalják a lóvét és elégedetten odébbállnak. A produktumot aztán vagy senki emberfia meg nem nézi, vagy ha igen, az még rosszabb.

Én meg teljesen ingyen szolgálhatnék tanáccsal, ami még hasznos is lehet.

Például, ha húsz éve hallgatnak rám, azt javallottam volna, hogy minden szocialista párttagnak, minden szimpatizánsnak évente egyszer-kétszer kutya kötelessége elkirándulni Erdélybe, Felvidékre.

A lényegen nem változtatott volna ez, az állampolgárság, a szavazati jog nem lett volna elkerülhető már. De mennyire másként zajlott volna a jövő évi választás, ha a honi baloldalnak van külhoni bázisa, kapcsolatrendszere, embere, barátja.

Én húsz éve nem érdekből javallottam a kapcsolatok erősítését, hanem mert értékes dolognak tartottam. Ma már érdek is fűződne hozzá.

De hát nem volt, ebben sem volt, aki hallgatott volna rám. Pedig most az érték és az érdek egy irányba dolgozott volna kivételesen.

A választásokat alighanem a külhoni magyarság dönti majd el; végül is nem tragédia ez sem: egy józanabb, higgadtabb, kulturáltabb népség dönt a mi sorsunkról is.