Ötvenkilenc éves közalkalmazott. Negyvenegy éve dolgozik. Nem kártyázik, nem iszik, nem dohányzik. S amikor múlt pénteken, azaz július 26-án este összefutottam vele a főutcán, volt neki összesen ötven forintja.

Úgy értem, a következő fizetésig, összesen. Ha ezt tudtam volna, nem mondom neki azt, hogy te, Kálmán, menjünk be ide.

Menjünk be ebbe a kisvendéglőbe, igyunk sört, és együnk sóletet, ráéheztem. Merthogy ezt mondtam neki. Á, nem, nincs neki erre ideje, mondta. Hogyne lenne időd, néztem rá elhűlve, te most sétálsz, Kálmán, szembesétáltál velem a főutcán. Erre közölte, hogy mostanában nem szokott szomjas lenni, éhes meg pláne nem. Ekkor fogtam gyanút. Mondtam neki, hogy akkor meghívlak. Mire azt válaszolta, hogy nem tud visszahívni. S csak kibökte aztán, hogy mindössze ötven forintja van.

S magyarázni kezdte, hogy majdnem kiszaladt a száján, hogy ötven forint csörög a zsebében, de közben rájött, hogy egy darab érméből áll az ötven forintja. Az meg nem csörög magában. Nem, Kálmán, az nem csörög magában, mondtam neki, de akkor is bemegyünk ide, iszunk sört, eszünk sóletet, a vendégem vagy, s elmondod, ha akarod, hogy miért csak egy ötvenes van a zsebedben. Bementünk hát, s elmondta, hogy a fizetése havonta százötezer forint.

Ha ebből kifizeti a rezsit, s befizeti a cégnél az ebédjegyet, majd átutalja a havi törlesztőrészletet, akkor neki egy hónapra nagyjából tizenötezer forintja marad. Ebből gazdálkodik. Július hónapban vett egy új nadrágszíjat, mert a régi elszakadt, vásárolt egy új válltáskát, mert a másik tönkrement, s maradt tízezer forintja. Mivel ezt reggelire és vacsorára kellett költenie, a tízezer forintja három hét alatt elfogyott. Ez azt jelenti, hogy Kálmán e hónap utolsó hetében nem reggelizik és nem vacsorázik.

Múlt szombaton este azonban megvacsorázott, mert meghívtam sóletre. Nem mondanám, hogy jó volt, de jólesett. Dupla adag kenyeret kértünk hozzá, és a tányért is kitöröltük. Én azért töröltem ki, mert nagyon ráéheztem a sóletre, Kálmán pedig azért, mert augusztus harmadikáig, fizetésnapig nem lesz több vacsora, pedig az intézetben, ahol huszonhárom éve dolgozik, részlegvezetői beosztásban van.

Lám csak, így él egy magyar részlegvezető. Valószínűleg nem minden részlegvezető él így, de Kálmán igen. Van neki két beosztottja is, az egyik havonta kilencvenezret, a másik havonta nyolcvanezret visz haza, úgyhogy ők hárman a hó végén együtt nem esznek. A reggeli szünetet megtartják, mert az jár nekik, de nem esznek. Kálmán szerint ő szerencsésebb, mint a másik kettő, elvégre az ő fizetése magasabb. Kérdeztem tőle, hogy mire vett fel hitelt, mire azt felelte, hogy pár éve elvált a húga, aki hozzáköltözött két nagy gyerekkel, s akkor elmaradtak néhány számlával.

A húgának és a két nagylánynak munkája nem volt, Kálmán tartotta el mind a hármukat egy évig. Személyi kölcsönt vett fel, hogy az elmaradást rendezze, azóta is azt nyögi. De szerencse, hogy a húga és a két nagylány újabban küld neki pénzt, mert kiköltöztek Berlinbe, már állásuk is van, és havonta fejenként annyit keresnek, mint Kálmán öt hónap alatt.

Amúgy a nagylányok a napokban fizették ki neki a Budapest–Berlin repülőjegyet. Úgyhogy Kálmán hamarosan Berlinbe utazik három hétre rokonlátogatóba, s mióta a részlegben ennek híre ment, a két beosztottja folyton azt kérdezi tőle, hogy hazajön-e. Hazajössz, Kálmán? Erről beszélgetnek ők hárman reggeli szünetben. Miközben nem esznek.