Ha valakit időnek előtte, ereje teljében, mikor éppen összegezne, éppen a legjobbat adná, nyugdíjba zavarnak, az nem jó. Különösen, ha az illető egyetemi oktató, évtizedek, szinte eszmélő kora óta. Volt szerencsém jó néhány unalmas, csöndes, dadogó, hebegő egyetemi oktatóhoz – őértük nem lenne kár. De ők zömmel maradnak. Ezek a hitvány oktatási janicsárok, oktatásügyi hérosztratoszok szigorúan csak a jót küldik el.

Például Takács Ferencet. Akit a jóisten is katedrára teremtett. Takács Ferenc a szavak embere. És mindenekelőtt az élő szavaké. Beszélni szeret, azt szokott, szenvedélye a beszéd, szerelmese a hangzó szónak, betege a beszédnek. Persze a más beszéde nemigen hozza lázba, jó, ha eltűri azt. Érdemes figyelni, hogy amikor hébe-korba más jut szóhoz társaságában, figyel pár percet, majd befelé fordul, érezhetően spekulál, mivel is rukkoljon elő, és amikor egy pillanatnyi hallgatásrés nyílik a másik előadásában, ő beveti magát, elragadja a szót, és többé nem lehet megállítani.

Láttam őt már kocsma karzatáról hinteni az igét alá. Fülsiketítő ricsajban, füstben, büdösben, masszaként hullámzó, lomha, buta, süket tömeg felett, csöppet sem zavartatva magát attól, hogy szavát maga se hallja, beszélt, beszélt lelkesen, hangosan, kipirultan, nem is beszélt, de előadott, hisz’ ő csak arra képes, elővezetni, levezetni, fölépíteni, lezárni, bár arra csak igen soká kerül sor. Takács Ferencet, az angol nyelv tudósát, Joyce-kutatót, kritikust, esszéistát, hírlapírót, monográfust most letessékelték az egyetemi katedráról. Ez nem jó, de nem is tragédia. Takács ugyanis remekül ír is. Hát ha nem taníthat, ír. Eddig is írt, mégpedig rengeteget; publikációinak száma eléri az ezret.

Az elmúlt hónapokban két könyve is kijött. Igaz, az egyiket nem ő írta. De azért az is az övé; róla szól, őt ünnepli, köszönti hatvanötödik születése napján. Kollégái, barátai, angolosok, amerikások, ausztrálosok, nyelvészek, irodalmárok tisztelegtek előtte egy-egy – hol angol, hol magyar nyelvű – tanulmánnyal. Már a „Wack fol the dah” című szöveggyűjtemény gazdagsága, változatossága jelzi az ünnepelt sokoldalúságát: van itt vers, novella, anekdota, esszé és komoly tudományos értekezés is nem egy. Olvashatunk tanulmányt Krúdyról és Szerb Antalról és Joyce-ról mindenekelőtt és természetesen.

A másik kötet, amely már elejétől végéig Takács munkája, Joyce műveit, életét, kapcsolatait járja körbe. Takács évtizedek óta kutatja, búvárolja Joyce életének és munkásságának mélységeit, kíváncsi minden részletre, kibogoz minden csomót, utánajár az elágazásoknak, felgombolyítja a mellékszálakat; szó esik itt a magyar vonatkozásokról, a Joyce-emlékhelyekről, az irodalmi kapcsolatokról. A hérosz és kultusz alcímet kapott könyv egyébként könnyed, olvasmányos, szórakoztató; bízvást ajánlható civilek figyelmébe is. Annál is inkább, mert kétnyelvű; elég elolvasni a felit.

Rác András hazament

Rác András festő- és mozaikkirakó művész hazament. Pár éve többször megfordultunk nála Haász Pisti barátommal, nagyjából fogalmam van róla, hogy teltek el az elmúlt években napjai. Reggel fölkelt, felesége, Zsóka segedelmével kiment, Zsóka lemosdatta, ráadta jól bejáratott mackónadrágját, puha flanelingjét, beültette a kerekes székbe és András ott olvasott. Majd megebédeltek, Zsóka lefektette, fölkelt, olvasott, néha átguríttatta magát a szomszédos műteremszobába, kicsit mustrálta a félig kész mozaikokat, majd visszagurult, olvasott megint. Kilenckor pizsamát vett, az ágyban még olvasott kicsit, aludt.

Így történt minden az utolsó előtti napon, azzal a különbséggel, hogy délelőtt, délután a szüleit szólongatta szüntelen. Ápolónő édesanyját, orvos apját 1945 januárjában, Buda felszabadulása előtt két nappal ölték meg a többi orvossal, ápolóval, beteggel együtt a Maros utcai kórházban Kun páter nyilasai. Az utolsó napon is elkészült, beült a székbe, olvasott, evett, lefeküdt. Ám nem aludt el. Alig feküdt tíz percig, szólította asszonyát:

– Légy szíves, hozd be, és add rám a fehér ingemet és a fekete nadrágomat.

– De hát miért? – kérdezte Zsóka lepetten.

– Mert hazamegyek – mondta András komolyan.

Zsóka ránézett, nem kérdezett többet, átöltöztette ünneplőbe urát. András feküdt pár percet, majd hirtelen felült, az égnek emelte két karját, végigsimította föléje hajló asszonyát, visszahanyatlott, és hazament.