De tudható, hogy egyetlen pillantás nem tudja átfogni az eddig eltelt időt, csak kis részletek kerülhetnek a szemlélődő látóterébe. Így előfordulhat, hogy már egyszer eszébe jutott valakinek, amit ötletként, felfedezett dologként napjainkban szűz újdonság gyanánt használnak föl. Ez nem plágium, hanem úgymond: a jelentés eljövetele, a működésben levő megértés, Maurice Blanchot szavaival. Ezért állhat szilárdan az a költészet, amelyen átüt több stílus vízjele, s a befogadó örömmel konstatálhatja, hogy nem zsákutcába vezették, hanem több be- és kijárata van a szövegnek. Ahová azután tetszés szerint közelíthet, és utazhat tovább az olvasó a szabad (és kompatibilis) vegyértékekhez.

Pál Dániel Levente ilyen utalásokkal dolgozó szövegközi szerző, aki hasonlóan első két verseskötetéhez (Sortűz a körkörös éjszakára, Ügyvezető költő a 21. században) ebben a harmadikban ugyancsak jelzi, hogy ismeri és használja a bejáratott megszólalási paneleket, de köszöni szépen, a saját útját kívánja járni.

Van benne új érzékenység, ironikus komolyság, neoavantgárd gesztus, mégsem egyértelműen klasszifikálható. Ez a szerencséje. A könyv nyitóverse a Szerelmes vers. „Hányszor lehetett, hogy vonásaid kerestem, ismeretlen, kerestem alföldi felhők bondoraiban? Első merevedésem is – talán négy, talán öt évesen, így igaz, miattad lehetett, szerelmesem.” Radnóti Sándor írta valahol Vajda Mihállyal kapcsolatban, hogy a nagy műnek „a megmaradó distancia ellenére kifejtett elementáris hatásában látja a művészet modern létmódját.”

Igen. Ez működik itt. Minden más kevesebb ennél. És a heideggeri mondat, mely szerint a nyelv a lét háza, szintén maxima, ami a jó vers kapcsán rögtön realitássá nemesül, mint a távolságtartás és az ennek ellenére mégiscsak erővel ható műalkotás libikókaelve, egymásba szőtt ikerdilemmája. Ahogy Korányi Mátyás írja Pál Dániel Leventéről: „Ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány.”

Kérdés, egyáltalán lehetséges-e. A kötet négy ciklusból áll. Vörös halakat vacsoráztunk. Versek egy házasságból. Földrengés után. Átszállás és eltévelyedés nélkül. Egyre erősebb szövegek, exponenciálisan nő a hatásfok egy-egy egységgel minden rákövetkező lapon. Valóban átgondolt szerkezet, jó szerkesztői érzék rendezte sorba a műveket. Szálinger Balázs írja róla: „A romlás költészetének mifelénk illik lehangoltnak lennie – de az itteni sorok közül olyan tavaszi szél süvít, olyan ösztönös, megszolgált, kitanult és kiérdemelt életszeretet és kedély árad, ami minden korábbi rossznak értelmet ad.” Magyarul: frenetikus életkedvet sugároz. Nem azt a dögunalmat és skizofréniát, amit manapság általában a pusztán nyelvjátékokkal operáló reflexiók ontanak a folyóiratokba. Milyen a páli líra? Lüktet a szövegtér és kontextusa. Speciális szemszögből nézi a dolgokat, sokmás, speciális szemszög celofánján keresztül.

A nyelv retorikus beszéltetése helyett érzékeny-tartózkodó tárgyilagossággal közelít tárgyához, amit az időről időre a valóságot átszínező érces és határozott vonakodás szakít meg, aggály és szkepszis. Báthori Csaba egy másik szerző kapcsán elmélkedve írja a mai beszédmódok állapotáról, hogy „az utóbbi idő magyar költészetének egyik szembeötlő jegye, hogy szinte két fősodorban váj medret: bizonyos életművekben erősödik a formabűvészeti teljesítmény, de nyugtalanítóan késik a tartalmi elmélyedés, más irányban pedig több komoly – hovatovább lelkiismereti önvizsgálatból táplálkozó –korpusz jött létre, igaz, kezdetlegesnek tűnő kézművességi külalakban. Egyrészt bámulatos, egy Kosztolányi Dezső mesterségbeli rangján álló mutatványok gerjednek, másrészt viszont irodalmunk formai vaskorára emlékeztető, mégis megrázó darabok jönnek létre.” Mennyire igaz? Nagyon. Pál Dániel Levente mind a két típust bármikor gond nélkül, jó szinten hozza. Ezért is figyelmet érdemel különös, egyéni hangja.

S egy idézet a kötet legmeggyőzőbb verséből: „Csak egy fa bírt dacolni, életben maradni, csillámló pajzs vette körül, törte az átkot, a fényt, azon semmi áthatolni nem tudott, gyantakör vette körül, háromrétegű, varázslat, mint a csóké, bűbáj, mely nem a földbe verte gyökerét, hanem minden halandóba, akinek szeme volt látni egyszer is, ahogy belém is azon a télen, mikor a hideg futkosott száraz ágaim között, és evett a jég, zúzmara viselt hadat örökzöld magányom lidérces éjszakáin ellenem, akkor éreztem először, és azóta napra nap minden áldott és átkozott percben, hogy gyökerei lassan benövik lelkem.” (Lélekfa-lélek)

A vers olykor olyan, mint a dúdolgatás, a fogalmi gondolkodást kikerülve jut el egy fontos igazsághoz. Mert ha így jár el, nem korlátozza szűkös tudása.

Fiatal Írók Szövetsége, 64 oldal, 1500 forint