Scott turow: Ártatlan

Az Ártatlanságra ítélve című regényt műfajteremtőként szokás emlegetni, ha jogi krimiről beszélünk. Tegyük hozzá, okkal. A könyv ugyanis úgy teremtett zsánert, hogy egyazon pillanatban szét is feszítette a saját kereteit – Turow tűpontos megfigyelései, jellemábrázolása és költőisége a szépirodalom felé mozdították el a művet. Több mint két évtized elteltével Turow megírta Rusty Sabich történetének folytatását.

Míg az Ártatlanságra ítélve egy kiváló első könyv volt, az Ártatlanság már egy érett író műve. Turow képes volt átlépni saját – amúgy sem kicsi – árnyékán. A regény maga mégis azt bizonyítja, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Az Ártatlanság olyan, mint a pókerben az all in. És ne legyenek kétségeink, Turow nem blöfföl. Tényleg nála van a royal flush. (Agave Könyvek, 502 oldal, 3280 Ft)

Lotte & Soren Hammer: Elvetemültek

Északon láthatóan jól működnek a szerzőpárosok, legyen elég Hjorth & Rosenfeldt Ingovány vagy Hellström & Roslund Három másodperc című közelmúltbéli regényére gondolnunk. A nyerő páros ezúttal nem Svédországból, hanem Dániából érkezik. Az Elvetemültek kiemelkedik az egyre szürkébb és egyre terebélyesebb skandináv átlagból. Ugyanakkor az első vonalat – melynek kiváló példája a fent említett Ingovány – nem éri el. Pedig nem sok hiányzik. Az Elvetemültek cselekménye jól felépített, az alakok élnek, összességében azonban egy kicsit túlbeszélt és terjengős a könyv, ami a feszültség rovására megy. A regény egyébiránt szépen és átgondoltan festi le a bíráskodás és önbíráskodás, valamint a kivégzés és a gyilkosság közötti – sokszor álságos – szellemi határvidéket. Számot tarthat a figyelmünkre. (Animus Kiadó, 400 oldal, 3590 Ft)

Sztanó László: Sötét Hajnal

Több okból is okunk van az örömre. A Sötét hajnal figyelemre méltó debütálás. Nyelvileg jólformált, alapos –érezni, hogy munka van benne. Külön kiemelendő, hogy a magyar krimi szükségszerűnek tűnő múltbafordulása közepette, végre elkészült az első – komolyan vehető – „jelen idejű” hazai bűnregény. A vállalkozás nem veszélyek nélkül való, és Sztanó László tehetségét, illetve arányérzékét dicséri, hogy a regény jól veszi az akadályokat; nem szalad bele a „fölöslegesbe”, sem a „megmagyarázhatatlanba”. A talmi és tünékeny, túlzó és mindenáron való aktualizálás buktatóját is sikerül elkerülnie. Sztanónak kivételes érzéke van a hangulat- és helyzetleírások terén. Ha pusztán a teremtett atmoszféra alapján kéne megítélni könyvét, kétségkívül kiváló minősítést kapna. Egy-egy leírásában lehengerlő sötét líraiság sűrűsödik. Sokszor azonban nem érzi, hol lesz „sok” egy helyzet; hol csordul túl egy útleírás, hol válik már-már parodisztikussá egy – az ismétlések révén hangsúlyosnak szánt – párbeszéd. A magyar krimi falának az elmúlt évtizedben sokan nekirohantak már – fejjel. Sztanó Lászlónál más a helyzet. A fal ugyan nem dőlt le, de sikerült lyukat ütnie rajta. Úgy is mondhatnám, most már van kilátásunk. (Athenaeum Kiadó, 392 oldal, 3490 Ft)