Alföldi Róbert társulatának akkor is őrjöngő sikere lett volna szombat este a Nemzeti Színházban, ha nem csinálnak mást, csak kimennek a színpadra, és csendben farkasszemet néznek a közönséggel.

A Köszönjük feliratokat és a virágesőt ezzel is bőven megszolgálták volna. De ők nem érték be ennyivel, hanem rendben végigjátszották a szerepüket. Bemutatták a Mephistót, annak ellenére, hogy az igazgató kijelölt utódja, Vidnyánszky Attila már a premier előtt tudta, a darabot nem tartja műsoron, ezért óva intette őket a „pazarlástól”. Aztán az előadásban tartózkodtak mindenféle aktuálpolitikai áthallástól, így mutatva fityiszt a botrányra gyúró ellefeleiknek. Végül pedig csak álltak zokogva, és hallgatták a nézőtérről fölcsendülő Il silenziót.

Persze igazuk van a Fidesz-korifeusoknak: nincs olyan szabály, hogy Alföldi Róbertnek kell vezetnie a Nemzetit, Márta Istvánnak az Új Színházat vagy épp Bencsik Barnabásnak a Ludwig Múzeumot. Igaz, elvben olyan szabály sincs, hogy senki sem kaphat újra bizalmat, akit elsőre nem ők neveztek ki, még akkor sem, ha a közönség – amely adóforintjaiból fenntartja a kulturális intézményeket – sosem látott tömegben támogatja a munkáját.

A gyakorlatban azonban csak ilyen szabály van. Minden vezetői szék egy trafik, kegydíjként megkaphatja valaki, aki majd nekik lesz érte hálás, s akitől cserébe egyszer majd lehet kérni valamit. Vagy csak üzenni lehet vele sok más embernek, hogy az ő széke is préda lehet, jól gondolja hát meg, mit tesz, mit mond, mit gondol.

És ne legyen kétségünk: Vidnyánszky színházában sem tátonganak majd üresen szeptembertől a széksorok. Az ország egy része ott lesz. A másik része meg kit udja, hol. A többi, nos, az úgyis néma csend.