A szerk: Talpon
Egy fiatal brazil lány középső ujját mutatja a kamera felé. Egy török férfi órákon át áll szótlanul az isztambuli Atatürk központot bámulva. A tiltakozás új képei ezek.
A brazil huszonéveseknek elegük lett, hogy a labdarúgással azonosítsák országukat, és milliárdokat pazaroljanak el pár hetes presztízsrendezvényekre. Erdem Gündüz pedig minden tiltás ellenére megtalálta a tiltakozás egyszerű, a hatalmat mégis lebénító formáját. A Taksim téren már nem lehet gyülekezni, az ember még a véleményét sem fejezheti ki anélkül, hogy ne vádolják meg terrorizmussal. Gündüz kiállt hát a térre némán. Állt egy órát, kettőt, hármat, nyolcat. A rendőrök nem tudták, mit kezdjenek vele, végül őrizetbe vették.
A tiltakozók tudták, mit tegyenek: jelképükké tették az „álló férfit”, és utánozni kezdték. Az elmúlt évtized gazdasági sikerei nyomán középhatalommá emelkedett Brazíliában és Törökországban egy új generáció emelte fel hangját egyszerű és hatásos eszközökkel. Nem a nincstelenek lázadása ez, a politikusok éppen az ő nevükben szeretnek annyira alkotni. A „jövő reménységei” most értésükre adják az emberek felett gyámkodó kormányoknak: nem kérnek abból, hogy megmondják, hogyan élhetnek, miről álmodhatnak, és a közösség életminőségét fontosabbnak tartják a nemzet fogalma mögé bújó hatalom presztízsénél.
Ezek a mozgalmak új szabadságharcot mutatnak. Helyi közösségekért küzdenek, mégis összeköti őket, ahogyan szót kérnek maguknak az utcán és a politikai döntéshozatalban. Múlt decemberben a magyar kormány is megérezhette a fiatalok összefogásának előszelét. A török és a brazil kortársaik most azt üzenik: őket nem lehet pusztán gazdasági előnyökkel lekötelezni.
