Az archaikus világ embere a közösség, az élet, a törzsi isten, a természet adósának születik, de ezt nem büntetésként, valamiféle adósrabszolgaságként, hanem legjobb osztályrészeként éli meg. Ezért is nevezi ezeket a születésénél fogva az emberre rótt tartozásokat Polányi „negatív privilégiumoknak”. Hiszen olyan kiváltságokról van szó, amelyek valamilyen negatívum – az adósság –révén különböztetik meg a közösség tagját más közösségektől (vagy a közösségen belül másoktól, akiknek más, vagy kevesebb tartozásuk van, mint például a nőknek; vagy törlesztése még nem esedékes, mint a gyerekeké).

Az archaikus egyén a közösségnek mindenekelőtt a vérbosszú kötelezettségével, vagy váltságdíj fizetésével tartozik. Nyilvánvaló, hogy az ilyen típusú adósságok és kötelezettségek a gazdasági tranzakciókon kívül keletkeznek, és nem pénzben, hanem mágikus-rituális, illetve – ezektől el nem választható – politikai-hatalmi tranzakciók révén teljesíthetők. A késő modern társadalmakban, amelyeknek minden pórusát áthatja a pénz, amelyek más közösséget, mint „pénzközösséget” nem ismernek, amelyekben a pénz –egyes vélemények szerint – már-már egyfajta vallási transzcendencia szerepét tölti be, létezik egy nem is olyan szűk terület, ahol kisebb vagy nagyobb mértékben még megőrződtek az archaikus, vagy legalább középkorias viszonyok.

Itt nem a pénz, hanem a szimbolikus javak – az eszme, a presztízs, a hűség, a lojalitás, a szolgálat –a legfontosabb csereeszközök az emberek között. Ez a terület a politika. A politikában is állandóan keletkeznek adósságok és kötelezettségek (például egy párt számára saját választóival szemben, egy kormányzat számára az általa irányított országgal vagy nemzetközi instanciákkal szemben), de ezek sem gazdasági tranzakciókból származnak, és törlesztésük sem gazdasági természetű (akkor sem, ha olykor és részlegesen pénzben történik), mivel a politika úgy rázza le magáról a piacgazdaság kalkulatív racionalitásának láncait, mint szőréről kutya a vizet. E politikai kutya – nagykutya – tekintetéből és mérges ugatásából csak úgy árad a megvetés a se Istent, se Embert nem ismerő, hitvány, földön kúszó gazdasági önérdek, a szellemtelen gazdasági tranzakciók felé. A „gazdasági önérdeket rendszerint már az archaikus társadalmak is a helytelenített motívumok közé sorolták” (Polányi Károly).

Sőt, ha kell, a politika maga alá is gyűri ezt a megvetett gazdasági önérdeket, lerángatja a világról a pénzügyi-gazdasági tranzakciók pókhálóját, és igazi politikai tranzakciókkal, szimbolikus tranzakciókkal helyettesíti azokat (választói szavazatokért erős szimbolikus javakat ad cserébe, üzletemberek anyagi támogatásért, párt- és sportfinanszírozó nagyvonalúságáért cserébe pedig adómentességet, közbeszerzési javakat, földbérleteket biztosít). A politikai vagyon napjainkban is elsősorban „becses dolgokból” áll, melyek érzelmek felkeltésére alkalmasak, mint amilyenek például a privatizációs javak, koncessziós szerződések, a közbeszerzés útján megszerezhető állami források, de a politikai presztízs, a politikai befolyás, a politikai posztok is e becses dolgok közé tartoznak, s annál becsesebbek, mivel más, még becsesebb dolgokhoz teremtik meg az arra érdemesek számára a hozzáférést.

Meglehet, akadnak érzéketlen fafejek, akik korrupt összefonódásoknak, maffiaszervezetnek, miegyébnek nevezik e becses dolgok vitéz osztogatását és lovagias fosztogatását, az ilyenek azonban nyilvánvalóan híján vannak az esztétikai érzéknek: nem veszik észre e szövevényes politikai viszonyokban a pénzmegvető archaikus társadalmak heroikus szépségének visszfényét. Minden politikai párt már akkor eladósodik, amikor a választók előtt kötelezettséget vállal ilyen-olyan védelmi, biztonsági, jóléti intézkedések végrehajtásáért, és akkor még nem beszéltünk azokról a komoly adósságokról, amelyeket a politikai klánfőnök saját társadalmi csoportjával (politikai kíséretével, választott politikai törzsével, társadalmi osztályával) és saját politikai és üzleti klientúrájával szemben halmoz fel, és amelyet szintén teljesítenie kell különféle adományok – földbérleti szerződések, trafikengedélyek, közbeszerzések, jutalmak, díjak, státusok, privilégiumok adományozása – formájában.

Közben azonban másféle politikai tartozások is jócskán keletkeznek. Például a szerzett jogok hatalmi szóval történő megvonása, az állampolgári jogok szűkítése, a magánpénzek állami konfiskálása is politikai adósságot von maga után. Általában véve minden vétek, minden bűn adósságot teremt. Hiszen még a Miatyánk eredeti görög nyelvű imájában is, ahol mi „vétkeket” mondunk, a görögben – az Ószövetség héber nyelvhasználatát követve – „adósság”, „tartozás” (ofeiléma) szerepel: „és engedd el a mi adósságainkat” (bocsásd meg a mi vétkeinket), „miképpen mi is elengedjük azokat a nekünk tartozóknak” (miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek). A vétekkel ugyanis tartozás keletkezik azzal szemben, aki ellen elkövették: adósaivá válunk Istennek, felebarátunknak, az egész közösségnek. Innen nézve a demokrácia szabályainak megsértése, az állampolgári jogok korlátozása, a jogállamiság kihüvelyezése, a civil társadalmi és helyi autonómiák csorbítása, korlátozása, szűkítése mind-mind politikai adósságot termel, amelyet csak idei-óráig lehet kenyérrel és cirkusszal törleszteni, előbb-utóbb benyújtják az adósnak a végszámlát: volt egy köztársaság, volt egy demokrácia, volt egy alkotmánybíróság, volt egy szabad sajtó stb. stb.

A politikai adósság „egy másik fontos forrása a hatalom növekedése,mely − ismét Polányit idézve − politikai kötelezettséget teremt”. Minél nagyobb, koncentráltabb a hatalom, annál több a tartozása: az egyeduralkodó mindenért felel, még az időjárásért is, nem beszélve a gátak erősségéről és magasságáról. Mivel azonban ilyen képessége csak a varázslónak lehet, az egyeduralkodó politikai sikeressége is csak mágikus síkon mérhető le. Akik a mágia körén belül állnak – a delejezettek – minden mágikus politikai teljesítményt valóságos gazdasági, szociális, kulturális teljesítményként ünnepelnek el. A zsarnokság láncának minden újabb szemét a szabadság tündöklő ékköveként. Ámde, akik nem tudnak belépni a mágikus javak cseréjének politikai piacára, ebből vajmi keveset éreznek. Márpedig ők vannak többen, és velük szemben mágikus rituális tranzakciókkal nem egyenlíthetők ki a tartozások. Egy részük leírja az országot és távozik belőle, másik és nagyobbik részük leírja a választási demokráciát és távozik a választásra jogosultak táborából. A mágikus hatalomgyakorlás szempontjából persze az értetlenkedő értelmesek e távozása rövid távon tiszta haszon. Hosszú távon azonban maga az államcsőd és a gazdasági összeomlás.

Mit tehet a politikai adósságcsapdába került kormányzat? Mivel törlesztheti politikai tartozásait? Részben ígéretpénzek, részben halasztott kifizetésű jóléti hitelfelvételek (rezsicsökkentés) bőkezű osztogatásával. De mindenekelőtt kommunikációval. A kommunikáció olyan, mint valami bőségszaru: kimeríthetetlenül árad belőle pénz, paripa, fegyver. Persze, csak szavakban és képekben: beszédek retorikai figuráiban, semmire nem kötelező biztonsági garanciavállalásokban, azonnal fogyasztható szlogenekben, és nem utolsósorban megvesztegető szociális ajándékok formájában. A lényeg a visszafizetés, méghozzá a gavalléros visszafizetés látszatának megteremtése. Az emberekkel úgy kell megfizettetni a kormányzás (gazdaságpolitika stb.) költségeit, hogy észre se vegyék, amikor fizetnek érte, sőt, azt higgyék, hogy most kerül sor a hatalom tartozásainak kiegyenlítésére. Segít olykor a politikai hitel visszafizetésének meggyőző átütemezése a következő választási ciklusra, főként ha ezt sikerül megerősíteni néhány népszerű és olcsó „bevezető” ígéretteljesítéssel a választási kampány időszakában.

De van, amikor már ez sem elég. Nem lehet a politikai adósság nyomán a közbizalomban keletkezett lyukakat, a demokratikus deficitet ígéretpénzzel és politikai ajándékokkal betömni. A hatalom azonban még ilyenkor is kikecmereghet a politikai adósságcsapdából, ha időben felismeri, hogy a felvett politikai hiteleket nem fogja tudni időben (vagy egyáltalán) visszafizetni, az általa csinált politikai adósságokat pedig törleszteni. Úgy próbálhat elébe vágni végzetének, a választási demokrácia játékszabályai szerint bekövetkező csődeljárást elkerülendő, hogy átírja e játékszabályokat, és ezzel lehetetlenné teszi a politikai csődeljárás megindítását. Természetesen a játékszabályoknak a hatalmi érdekhez való igazítását, olykor teljes felülírását az okosan kalkuláló hatalom nem akkor kezdi el, amikor már kitört a vihar, hanem amikor még csak egészen kicsi viharfellegek úsznak a politikai ég peremén. Leghelyesebb, ha mindjárt a megnyert választások másnapján. És akkor, ha majd üt a következő választás órája, a választásos autokrácia páncélját öltheti magára, hogy most már így álljon ki párbajozni az istenadta nép vámszedőivel.

Minden politikai párt már akkor eladósodik, amikor a választók előtt kötelezettséget vállal – plakátháború 2010-ben