Domony 2700 fős település, a cigányok száma 400-500 – kezd a történetébe a hihetetlenül sovány Radics József. – Mi a domboldalban, a cigánytelepen laktunk. Nyaranta a rétre katonák érkeztek, sátrakat állítottak fel, azután összegyűjtöttek minket. Külön csoportba a fiúkat, férfiakat, öregembereket, egy másikba a lányokat, nőket és öregasszonyokat.

A köjálosok a hajunkat levágták, valamilyen port szórtak a fejünkre, a zuhanyrózsákból pedig ömleni kezdett a forró víz. Fulladoztunk a szertől, ez volt a kényszerfürdetés. Cserébe mi, gyerekek cukorkát kaptunk, a felnőttek egy kiló kristálycukrot és egy felmosóvödröt felmosófával. Mégis akadtak, akik a fürdetés alól megpróbáltak kibújni.

Az édesanyám is. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, mert létezett egy lista, amiről a neveket Katika néni, az akkori tanácselnök sorolta. A kényszerfürdetés két héten át folyt. Nagyon féltünk, mert az, aki a szert ránk öntötte, sánta volt. Gyerekként azt gondoltuk, értünk jött a patás, ő az ördög. 1969-ben születtem. A kényszerfürdetéseim kétéves koromban kezdődtek és tízéves koromig tartottak.

− A nyolcvanas évek elejéig?

− Igen, pedig Budapesttől mindössze negyven kilométerre éltünk. Gyerekként, ha lett volna olyan gyógyszer, amitől megfehéredek, száz százalék, hogy beveszem. Ma már nem, de a gyerekeimnek lehet, hogy beadnám. Tizenhat évesen részt vehettem egy olvasótáborban. Annak kellett hívni, mert cigány tábor néven nem engedélyezték. Az olvasótáborokban részt vevők a cigányok történelméről tanulhattak, a kultúránkról, és érkeztek cigány festők, költők, írók, akik miatt gondolhattam azt, de jó cigánynak lenni. Egy év múlva én is összeszedtem ötven domonyi cigánygyereket, elvittem őket Lepencére, a költségeket az akkori Cigány Módszertani Központ és a Hazafias Népfront fizette. Attól fogva minden évben olvasótáborokat szerveztem.

− Miért vándorolt ki öt évvel ezelőtt Kanadába?

− Amikor elkezdődtek Magyarországon a romagyilkosságok, koordinátorként dolgoztam az európai parlamenti képviselő, Mohácsi Viktória mellett, a pesti irodájában. Olyan programokban, mint a Tanoda, Az utolsó padban, és azoknál a pereknél is, amiket az indokolatlanul fogyatékosnak ítélt roma tanulók indítottak. A tatárszentgyörgyi kettős gyilkosságnál Mohácsi Viktóriával mi voltunk azok, akik bizonyítékként az ottani cigányokkal együtt szedegettük a töltényhüvelyeket. A hatóságok ugyanis kezdetben rövidzárlat okozta tűzről beszéltek. Az irodánkba egyre több életveszélyes fenyegetés érkezett. Összesen harminckilenc. Telefonon és levélben. Volt, aki a pontos lakcímemet is bemondta. Hiába fordultunk a rendőrséghez, egyetlen esetben sem tudta a kilétüket kideríteni. A fenyegetéseket megelőzte egy halálos gázolás a Király utcában, ahol laktunk. A családom épp a nazarénus gyülekezetből tartott haza, valamennyien a járdán mentek. Tudnia kell, hogy a két gyermekemen kívül hat állami gondozott gyermekem is volt. Szép nagy család. Amikor a férfi elütötte őket, azt kiabálta: „Büdös cigányok!” És tovább hajtott. A hatéves kislányom meghalt. Két másik gyermekemnek eltört a térde. A feleségem olyan sérüléseket szenvedett, hogy tizenkilenc hónapig nem bírt lábra állni. A gyerekek féltek kimozdulni. A házban csak mi voltunk cigányok. A kisebb gyerekeimre ráengedték a pitbull kutyát. Folyton az járt az eszemben, még hány gyermekemet kell elveszítenem. Besokalltunk és öt évvel ezelőtt négy gyerekkel kivándoroltunk. A többiek már felnőttek, elköltöztek, családot alapítottak, maradtak Magyarországon. (A gázoló másfél éves börtönbüntetést kapott. – A szerk.)

− Honnan volt pénzük repülőjegyre?

− Jelzáloghitelt vettünk fel a lakásra. Nem, senkit nem ismertünk Kanadában. Lágerbe kerültünk, ott töltöttük az első hat hetet. Egyetlen szobában. A kivándorlást sokként éltem meg, mert magam mögött hagytam mindent: az anyámat, a munkámat, a testvéreimet. Kiérkeztem a világ másik végére, angolul nem beszéltem. Az első segélyből albérletbe kellett költözni, amit úgy rendeztünk be, hogy elindultam egy babakocsival az utcán. A kanadaiak ugyanis a szegényeknek, a menekülteknek folyamatosan rakják ki a megunt holmijaikat, a tévétől a mosógépig, a háztartási edényekig. Be is csomagolják, még azt is ráírják, működik-e. Hat hónapra megjött a munkavállalási engedélyem. Segédmunkás lettem egy építkezésen, aztán letettem a jogosítványt angolul, és így már el tudtam helyezkedni teherautósofőrként. Boldog és büszke voltam, hogy nekem már nem kell a segély. A cégnél azt is megengedték, hogy munka után vasazzak. Ahol fémet láttam az utcára kirakva, megálltam, felpakoltam, másnap reggel vittem a MÉH-telepre. Először Mississauga-án éltünk, ami Torontótól harmincöt-negyven kilométerre található, 700 ezren lakják, kisvárosnak számít. A gyerekeimet katolikus iskolába írattuk. Láttam, szívesen fogadják őket, nem baj, ha a bőrük barnább, a hajuk fekete. Ha kimentem az utcára, senki nem húzódott el tőlem, és a buszon sem néztek rám úgy, mintha lopni akarnék. Ez a másfél év volt életem egyik legmegnyugtatóbb időszaka. A feleségem is leszokott az antidepresszánsokról. Kanadába érkezésünk után másfél évvel itthon meghalt a bátyám, azután a felesége. És én nem lehettem mellettük. Úgy éreztem, elárultam az itthon maradókat, gyáva vagyok. Huszonöt évig dolgoztam a cigányügyben. Elmondtam a kanadai menekültügyi bíróságon is, hogy igen, az irhámat féltve jöttem el Magyarországról, ahol lett volna még tennivalóm. Igaz, bemutattam azt a magyar bírósági határozatot is, ami azt bizonyította, volt, hogy azért nem vettek fel dolgozni Budapesten, mert cigány származású vagyok. Az ügyemet a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda vállalta, Furmann Imréék. Öt év pereskedés után a káeftét elmarasztalták, amiért szórólapozásra cigány származásút nem vett fel. Holott a reklámanyagokat csak a postaládákba kellett volna bedobni. A szakképzettségem utcai szociális munkás, „C” kategóriás cigány közművelődési előadó vagyok és van érettségim. Másfél év kanadai nyugalom után gyötörni kezdett a honvágy meg a bűntudat, amiért az utolsó órákban nem voltam a bátyám mellett, és a gyötrődés, a depresszió tönkretette a feleségemmel való kapcsolatomat. Torontóba mentem, ott is teherautóra kerültem. Egy használt cikkekkel kereskedő üzletlánc vett fel. Este hattól reggel hatig azokat a hatalmas és lelakatolt tárolókat kellett kiürítenem, ahová a torontóiak a nekik nem kellő tárgyakat hordták. Egy-egy éjszaka mintegy kéttonnányi ruhát és tárgyat pakoltam minimálbérért. A menekültek általában ilyen munkát kapnak, amit egy kanadai állampolgár nem szívesen végezne el, de hát én ennek is örültem.

− A kinti cigányokkal volt kapcsolata?

− Torontónak van egy West Loch nevű telepe. Három épületegyüttesből áll, az épületek harminc-negyven emeletesek. Abban lakik négyszáz-ötszáz cigány család.

− A világ minden tájáról?

− Csak Magyarországról. Az egyik épülettömbben a Sajószentpéterről jött cigányok élnek, vagy háromszáz cigány család, a másikban lakik Sajó-Bódva környéke, a harmadikban Miskolc.

− Saját maguknak gettót hoztak létre?

− Nem tudatosan. De mert az újonnan érkezőknek más ismeretsége nincsen, a körzethez tartozó iskola is elcigányosodott: a tanulók mintegy 95 százaléka Magyarországról származó cigány gyerek. Megkerestem a helyi, torontói cigány szervezetet. A vezetőjét Csányi Ginának hívják, a szülei még 1956-ban mentek ki. Gina már magyarul sem tud. Igen, látszik rajta, hogy cigány. Különböző programokat szerveztünk, először a gyerekeknek az iskolán belül, hogy könnyebb legyen a beilleszkedés.

− De hova illeszkedhetnek be, ha az iskolába szinte csak magyar cigány jár?

− Azért, hogy ne csak a saját népcsoportjukkal találkozzanak, elvittük őket tibeti klubba vagy a színes bőrűekhez...

− Hány magyar cigány tanulóról van szó?

− Durván ötszáz általános iskolásról. Nehéz nekik, de a kanadai oktatóknak is. Egy Magyarországról menekült nőt, aki az oktatásban itthon jó szakembernek számított, és beszélt angolul, beajánlottuk iskolai asszisztensnek. Kulturális programokat szerveztünk, tánccsoportot alakítottunk. Sajnos a kinti cigány szervezetnek mindössze egy irodája van és minden önkéntes alapon működik. Valószínűleg az önkénteseknek már a lágerekben meg kellene jelenniük. Elmagyarázhatnák, a gettósodás nem jó megoldás. Talán ez is az oka annak, hogy még mielőtt a menekültügyi bíróság a letelepedésükről döntene, a cigányok nyolcvan százaléka feladja.

− Igaz, hogy egy indián rezervátumba is ellátogatott? Egyik gettóból egy másikba.

− Az indián rezervátum Torontótól mintegy nyolcvan kilométerre található. Úgy képzeltem, a lakói indián ruhában járnak, tévedtem. Az arcvonásaim hasonlítottak az övéikre, ezért nem tűntem furcsának.

− Miből érezte Kanadában, hogy ön egy menekült?

− Az utcán nem. Csak mikor hivatalos helyre mentem vagy amikor a rendőrök igazoltattak, és kiderült, hogy magyar vagyok. „Á, hungarian gypsy!”, nézett rám a rendőr, és más bánásmódban részesültünk. Talán mert Magyarországról a hírek olyanok, hogy a cigányok csakis gazdasági okból menekülnek. Én nem mondom, hogy ilyen nincs. Hiszen még az is előfordul, hogy a magyar menekültek cigányoknak adják ki magukat.

− Cigányoknak? Végül is mire volt jó az elmúlt öt év?

− Arra, hogy megtapasztaljam, vannak helyek a világban, ahol lehetek cigány. Hogy miért jöttem haza? Az édesanyám hetvenhárom éves, és a hatóság öregnek tartja arra, hogy ő nevelje a bátyám árván maradt három gyermekét. Állami gondozás helyett muszáj őket magamhoz vennem.

Ez a másfél év volt életem egyik legmegnyugtatóbb időszaka