Pedig éppen most költöztették át könyörületből egy egészségesebb lakhelyre; ez tágas szoba kilátással a tengerre, a korábbi odúban pedig fel sem tudott egyenesedni, sötét volt, tele bolhákkal és patkányokkal, az ólomtető alatt nyáron meztelenül próbálta átvészelni a hőséget, télen pedig ágyban a hideget. Csakhogy a bolhafészekben hagyott valamit, amire igen nagy szüksége lett volna, amit igen nagy ráfordítással, hónapok kemény munkájával, az életét kockáztatva készített el, és ide nem hozhatta magával. A lyukat.

Nem volt ellene vád, nem volt eljárás, és nem volt ítélet, azt sem tudta, meddig akarják fogva tartani, és azt sem, hogy miért fogták el. Ok lehetett elég: sértett hölgyek áskálódása, kártyaveszteségek miatti zavaros ügyek, tiltott könyvek birtoklása, varázslás. A sűrűsödő jelek és barátai figyelmeztetései ellenére menekülés helyett mind őrültebb nőügyekbe és adósságokba bonyolódott, mígnem egy napon arra ébredt, hogy ajtaja előtt negyven poroszló várja, hogy a messer grande (a poroszlók főparancsnoka) összeszedje a szobájában talált könyveket és kéziratokat mint bűnjeleket.

A börtönben önköltségen rendelhetett magának élelmet, majd mikor elfogyott a pénze, az inkvizíció napidíjat utalt ki számára, amiből Lorenzo főfoglár felesége rendes ebédet főzött neki. Jöttek sorban a cellatársak: fodrász, aki meg akarta szöktetni munkaadója lányát, uzsorások, akikből elegük lett befolyásos klienseiknek, gróf és abbé, aki társaságban óvatlan megjegyzést tett, szerzetes, akinek három nőtől született három gyermeke, és miután a saját nevére keresztelte őket, a gvárdiánnál betelt a pohár, hivatásos besúgó, akit másik besúgó jelentett fel. Giacomo jól kigondolt mindent, és elkezdett lyukat fúrni, most viszont itt állt lyuk nélkül, nem csoda, hogy elkeseredett. Azonban hamarosan kiabálást hallott odakintről, zörgött a zárban a kulcs, feltépték az ajtót, és berontott hozzá a mocskos szájú Lorenzo főfoglár:

– Hogy a kampós farkú leprás ördög szőrös fasza szoruljon az uraság fülébe, én a lelkemet kiteszem uraságodért, és mi a hála?! Tönkretesz. Elárul. Megölet. Mit művelt az odújában?! Ez a hála, amiért nem vettem észre, hogy titokban lámpát csinált magának. Hogy mindennap kiengedtem az odújából a padlásszobába sétálni, hogy táplálom az urat, gondoskodom az úrról...

Aztán meglátta az úr arcán a sátáni vigyort, és torkán akadt a káromkodás,mert kitalálta, mi következik.

Casanova már nyugodt volt.

– Kis híján megszöktem, te bugris, mert hagytad. Én ezt jelenteni fogom.

Tehát Giacomo zsarolni kezdte Lorenzót, mind több könyvet követelt tőle, aztán a szomszéd cellában lakó szerzetessel csereberélni kezdtek, a könyvek fedelébe üzeneteket dugdostak, és az írástudatlan foglár volt a postás. Tolla ugyan nem volt, de már korábban megnövesztette a kisujján a körmöt, hogy azzal piszkálhassa a fülét; rájött, hogyan lehet ebből íróeszközt csinálni, így a szerzetessel levelezve pár hónap alatt megszervezték a tető kibontását. Komplex projekt volt, melyhez lélektani, technikai, államismereti, meteorológiai és naptártudományi felkészültség kellett, és persze vasidegek, vas szerszámok és szerencse. Végül is kitörtek, és a nőfaló pappal addig csetlettek-botlottak a ködös éjszakában a meredek tetőn, míg bemásztak a dózse kancelláriájába, Casanova ott az évszakhoz ugyan nem illő, ám elegáns ruhába öltözött, így a reggel megérkező személyzet engedte ki abban a hitben, hogy véletlenül zárták be a bohém uraságot előző este. Aztán míg kijutott az állam területéről, többen felismerték őt. Volt, aki örült a szökésének, volt, aki félt, volt, aki dühös volt. Egy ízben olyan inkvizítor felesége látta vendégül, akit éppen az ő szökése miatt rendeltek be nyomozni.

Kiadatási egyezmények akkoriban nem voltak, jött Párizs, London, Pétervár, Berlin, Bécs; Casanova, ez a vad és művelt fiatalember hiúságból és megélhetési okokból matematikai, nyelvészeti munkákat, továbbá egy utópisztikus regényt is írt, matematikusként megtervezte és megszervezte a franciaországi lottót, de legkomolyabb tőkéje a szökése története volt; ennek folytonos színezésével mítoszt teremtett, a mesélést valóságos előadássá fejlesztette, és hatalmas sikereket aratott Európa-szerte. Velence ebben az időben már nem művészetéről és világhatalmáról volt nevezetes, hanem rettegett törvényszékéről és a dózse palotájával egybeépült, ólomlemezekkel fedett börtönről – az ólom nem a büntetést, hanem a korrózióvédelmet szolgálta, mindenesetre szörnyen hangzott –, tehát az előkelő szalonokban rajongva hallgatták a szökését polírozó velenceit.

Nagy pénzek jöttek és mentek, káprázatos nők áldozták rá vagyonukat, vagy fosztották ki, ő pedig írt, kártyázott, hamisított, menekült, párbajozott, hódított, élt, élt. Részt vett Mozart Don Juanja szövegkönyvének megírásában – az opera bemutatóján is ott volt –; azonban ne higgyük, hogy a nőcsábász Don Juan az ő alteregója. A spanyol don nárcisztikus nőgyűjtő, a nőt tárgynak tekinti, minél több trófea bespájzolásával próbálja kezelni kisebbségi komplexusát, éppúgy, mint aki hatalmat és nagy vagyont halmoz, tehát lelki bajaira keres enyhülést, amit persze soha nem talál meg. A Don Juan-típus valójában gyűlöli a nőket, Casanova viszont szerette a nőket, fontos volt számára, hogy örömet szerezzen nekik – emlékiratai szerint saját élvezetének négyötöd részét az adta, hogy a másik embernek élvezetet szerez. A jó viszony gyakran túlélte a szerelmet, és a hölggyel olyan barátok maradtak, akivel később is számíthatnak egymásra.

Ám ahogy telt az idő, Giacomo egyre kisstílűbb szélhámosságokkal egyre kevesebb pénzt tudott szerezni, lassacskán a nők mellől is kikopott, öregedett, mind mélyebbre jutott, végül elment Triesztbe, mert az közel volt hazájához, nagy levegőt vett, és alámerült a pöcegödörbe. Megegyezett az inkvizícióval: hazatérhetett, cserébe besúgó lett. A hajdan büszke lázadó jelentéseket írt, melyekben még adományokért is könyörgött, és melyek hátoldalára az inkvizítorok néha ilyesmiket írtak válaszul: Jobb és megbízhatóbb híreket kérünk. A délceg kezdet utáni csúfos hanyatlással Giacomo Casanova élete mégsem teljes gyalázatban fejeződött be. Öregségére képességeihez és műveltségéhez méltó állást kapott Waldstein grófjától. Duxban, a gróf csehországi kastélyában a könyvtárat kezelte – és közben ifjúsága kalandjain ábrándozott. Szerencsére az utóbbit írás útján csinálta, így születtek meg a XVIII. századot karneváli sokszínűségében megmutató emlékiratai.

Magának írta le boldog ifjú éveit, narkotikumnak, az öregség elviseléséhez kellett neki az írás – de hát ha az író jó drogot termel a maga számára, azt a többiek is jól tudják használni. Így akarata ellenére eltalált valami fontosat. Megmutatta a kort, a szalonlakók, a királyi és egy házi udvarok, világi papok, kereskedők, spekulánsok, szerzetesek, bankárok és prostituáltak élettereit, az intézmények működését, a gondolkodást, a forradalmak előtt álló, gyorsan változó, pezsgő Európát. Az olvasót és saját magát, amint hol kiszolgáltatva hányódik hiúsága, vágyai, szerelmei között, hol képességei által irányítja sorsát. Nyelvünk szájber szava cyber volt, mikor az angolból átvettük, az pedig az ógörög kübernétészből, a kormányosból jön. Aki maga irányítja az életét, nem akar sem uralni, sem szolgálni; nem akar kézcsókot adni és kapni. Ez a típus ősidőktől fogva létezik; ilyen volt Odüsszeusz, Jézus, Keresztes Szent János, Kolumbusz, Szent Ferenc, és ilyen az a kiskereskedő, vállalkozó, tanár, kutató, művész, földműves, politikus, akinek nem kell gazda. Ők a mindenkori szájberemberek – esendőségükben is szimpatikusak.

Casanova elvetemültsége nélkül gépek vagyunk.