A pirospaprika volt akkoriban elsőrangú a Fülemülében, a belevaló csípős cseresznyepaprikákat pedig a falról alácsüngő hatalmas fürtökről lehetett levagdosni, és gondosan beleszelni a forró, egynemű, omlós belsőséggel, cupákkal, foszlós hússal teli lecsós egytálba. Egy időben viszont majd minden héten csináltam sóletet. Azt bizony soha nem ettem étteremben, vendégségben is csak udvariasságból, azt mindig magam készítettem, mert úgy volt kedvem.

Most nem is szólnék az elmaradhatatlan kellékekről, füstölt marhaszegyről, pompás pacsniról, jó sűrű csülökről, csak a kugliról, amit mindig főztem bele, ha úgy hozta kedélyem. A kugli pedig nem más, mint liszt és libazsír, só és némi pirospaprika gondosan, egyenletes állagúra gyúrva és jókora nudli alakúra penderítve, s a kaszerolba dobva. Ott aztán fő a többi hozzávalóval hat-nyolc órát, és közben kiengedi az ízt, a zaftot, sűrűjét, zamatát. Ha pedig csak egyet bekap az ember a kugliból, hát biztos, hogy nem lesz egy hétig éhes.

Egyetemista koromban viszont, mikor minden szombaton összegyűltek nálunk egyetemista cimboráim, vagy csülkös bableves volt, vagy körömpörkölt. Ezt nemigen tudtam elrontani, nyilván mert kedvből csináltam. Ennek talapzata a rengeteg pépessé fonnyasztott vöröshagyma, a legalább egy fejnyi fokhagyma és a lángvörös bajai pirospaprika. És persze a köröm, amelynek hófehérnek kell lennie, vaskosnak, tömzsinek, és amelyik nyugodtan kiegészíthető némi hátsó csülökkel is.

Ha szezonja volt, tettem bele paradicsomot és zöldpaprikát is, de ez nyugodtan el is maradhat, a lényeg itt a foszlósra főtt bőrke, hús, amely magától válik a csonttól el. Az igaz körömpörkölt, az olyan, hogy utána a fürdőszoba előtt sorban állnak a bajszosok, szakállasok és szappanos vízzel, Ultra porral, súrolószerekkel, körömkefével próbálják kitisztítani szőrzetükből az oda bekövült vörös masszát.

De sikeredett nekem olyan körmöm is, hogy utána nem segített más, csak a beretva és az arc teljes lecsupaszítása. Élénken él emlékezetemben, még ha többet ez életben módomban nem is állott enni, Karcsi barátom kocsonyapörköltje is, mely azzal vette kezdetét, hogy Karcsi pörköltet kívánt készíteni, ám a színültig teli jégládából véletlenül egy kocsonyás zacskót kotort elő. Karcsi egy percre sem jött zavarba, mikor felolvadván a nyersanyag, a tévedéssel szembesült; avval vágott a pörköltbe bele, ami adatott: gond nélkül rátette a dinsztelt hagymára a disznónak vaskos, porcogós, lapátnyi fülét, hófehér, remegő orrának két felét, egy féllepedőnyi, centi vastag bőrkét, egy jókora körmét, persze mindezt aprítva, ahogy kell, sózva, borsozva, majoránnázva, babérlevelezve, és főzte hat-nyolc órácskát.

Mikor már minden bennlevőség vajpuha lett, mikor a szalonnahéj olvadt már a szájban, foszlott a finom fül, rengett az orr, és mikor már megállt a lében a főzőkanál, akkor lett készen. Kedvemre való volt nagyon, különösen némi főtt krumplival. Manapság azonban, mert így hozza kedvem, reggelire egy kis pirított barna kenyeret eszem némi cukor nélkül készített eperlekvárral. Tízóraira bekapok egy marék epret, vagy elnyammogok egy kis sárgadinnyét. Az ebédet aperitiffel indítom, egy kupica legjobb évjáratból való Laevolackal. Volt rumpuncskorszakom, fekete címkés cseresznye, rum-, kevert-, Hubertus-, kisüsti-, konyakidőszakom, most Laevolackal élek. Egyáltalán nem olyan rossz, édeskés, bársonyos, zölddió-ízű. Aztán leszelek egy hajszálvékony szelet csirkemellet. Rávetem a kis konyhai mérlegre. Látom, öt deka. Az 12 gramm fehérjének felel meg. Egynapi fehérjeszükségletem manapság hatvan gramm. Annyi esik jól.

Ha többet veszek magamhoz, akkor azzal nem tud mit kezdeni a máj, vagyis hát az, ami annak a helyén van, és akkor mindenféle szemét kerül bele az agyamba, mitől félnótás leszek, de valamennyi fehérje mégis kell, mert különben a szervezetem az enyémet használja föl, és akkor énnekem nem marad. Lecsippentek három jókora, vaskos bazsalikomlevelet, elaprítom, és eldörzsölöm a szeletecske két oldalán. Kicsit meglocsolom olívával, alufóliába csomagolom, és beteszem a sütőbe. Jó lett volna borsozni, sózni, de nem lehet. Vigyázni kell a nátriummal is. Nem is kívánom a sót, így esik minden jól, íztelenül, sótlanul. Persze kalkulálni kell minden falatnál: mennyi benne a szénhidrát.

A zsír, a rost, a magnézium, kálium. Régen ettem. Manapság összeadok, kivonok, osztok, szorzok minden falatnál. Nem bánom, legalább edzésbe hozom az agyamat is. Kis vízben némi gezemicét puhítok, répát, karfiolt, brokkolit, avval eszem aztán a húst. Íze nincsen semmi semminek, de én már nem is szeretem az ízt. Ha emlékezni akarok, milyen is volt az, rálocsolok egy kis olívát a kosztra, vagy hintek rá egy kicsit a kiporciózott napi sómból, ami három gramm éppen. Leöblítem aztán az ebédet egy jó Hepa-Merz oldattal, túl a sok sörön, boron, fröccsön, végre ihatok kedvemre ebből a fönséges granulátumból. Desszertként bekapom a vízhajtóimat, levetem a sérvkötőmet, és megyek aludni. Boldog ember vagyok.