− Késmárky Marikával önök voltak az első magyarok, akik az eurovíziós dalfesztiválon szerepeltek, igaz, a német Dschinghis Khan tagjaiként. Akkor milyennek tartotta a versenyt, és most milyennek látja?

− Akkor is érdektelennek tartottam és most is, nem néztem meg sem azt, sem a mostanit.

− Számított annak idején, hanyadikok lettek?

− Csak negyedikek lettünk, de messze mi voltunk a legsikeresebbek. Ráadásul mikor Izraelbe mentünk a versenyre, már platinalemezt ért és mindenhol listavezető volt a Dzsingisz Kán számunk.

− Volt olyan sikere a zenekarnak, mint korábban az ABBA-nak?

− Nagyon szerénytelen és szemtelen lenne összehasonlítani velük bárkit. Az ABBA popfenomén, érinthetetlen etalon.

− Ön gyorsan kiszállt a popbizniszből. A Soulmates nevű formációja tele van klasszis zenészekkel. Ugyanakkor megannyi nemzetközi cégnek ír reklámzenét. Az alkalmazott zenét mennyire tartja művészi karrierje részének?

− Azért én sok poplemeznek vagyok a zenei rendezője, szerzője – Jennifer Rushtól a No Angelsig. Ami az alkalmazott zenét illeti, ott is lehet nagyon érdekes művészi értékeket alkotni. Abszolút szabad kezet kapok, így tudom igazán hozzátenni a tőlem telhető legjobbat.

− Ha kijön az új Audi, mit mondanak önnek, milyen legyen hozzá a zene?

− Megnézem fél évvel azelőtt az autót, hogy önök láthatnák. Találkozom a dizájnerrel és azokkal a felelős személyekkel, akik megalkották. Ezekből a beszélgetésekből alakul ki, hogyan kellene szólnia a zenének.

− Megrendelőként semmibe sem szólnak bele?

− A megrendelőnek van egy komplex elképzelése. De a zenébe nem szól bele. Ha mégis ezt kell tennie, nem a megfelelő embert rendelték meg. Az az én hibám lenne.

− Mi szüksége egy Volkswagen-cégnek zenei programigazgatóra?

− Mert így tudjuk kialakítani, hogy zeneileg miként szólaljon meg a márka. Ezt úgy hívják: zenei corporate identity, azaz vállalati arculat. Tudjuk, hogy minden márkának van egy szimbóluma, mi az akusztikus arculatot készítjük. A márka értékét növeli, hogyan szól az Audi-, a Volkswagen-, a Sixt- vagy az Allianz-vállalat. A reklámzenének olyannak kell lennie, hogy ha ön kimegy egy sörért a hűtőhöz, és hallja a szobából a márka zenéjét, a kísérőszöveg nélkül is tudja, hogy mihez tartozik. Vagy ha néz egy nemzetközileg ismert, negyvenkét részes sorozatot, a főcímzenéjéről felismerje. De ez természetesen az FC Bayernnek végzett munkánkra is vonatkozik.

− Mit áldozna fel azért a nemzetközi karrierjéből, hogy Magyarországon is ugyanolyan ismert legyen, mint külföldön?

− Semmit. A zene a fontos, nem az ismertség. Huszonkét évesen úgy éreztem, nem tudok kibontakozni abban a politikai környezetben, amelyben éltem, így elhagytam az országot, amikor itt diktatúra volt. Magyarországon évtizedek óta nem vagyok művészileg aktív. Teljesen jogos, ha nem kapom meg itt ugyanazt az elismerést, mint ott, ahol zeneileg állandóan jelen vagyok.

− Korábbi interjúiban azért megjegyezte, bárhova megy a világban, autogramot kérnek, kivéve itthon.

− Ezt abban az összefüggésben mondtam, hogy ha a gyerekeimmel idejövünk, hogy meglátogassák a nagymamájukat, akkor azzal cukkolnak, hogy itt szinte senki sem ismer fel. Ez nem fájó pont. Ez a hazám, rengeteget köszönhetek a tanáraimnak, a szüleimnek. A gyökereim idekötnek, és a gyerekeim úgy beszélnek magyarul, mintha Budapesten születtek volna. Én bőven beérem azzal az elismeréssel, amelyet Angliában, Amerikában, Németországban, Ázsiában kapok. Ha valaki járt a MüPa-koncerten, vagy látta a belőle készült tévéműsort, talán ott többet megtudhatott rólam.

− Sose gondolt arra, hogy hazaköltözne?

− Nemcsak magamért felelek, hanem az alkalmazottaimért, a zenészekért körülöttem, az egész koordináta-rendszerért a London–München–New York–Los Angeles négyszögbe ágyazva. Ezt a rendszert nem tudnám áttelepíteni. Még akkor sem, ha a gyerekeknek megígértem, veszünk itt egy lakást. A feleségem, aki nálam jóval racionálisabb ember, azt mondja erre: minek, ha egy évben csak öt napot töltünk itt?

− Gorbacsov vagy Merkel? Az előbbivel jó barátságban van, az utóbbinak kampánydalt írt.

− Gorbacsov és a pár éve elhunyt felesége megváltoztatta Európát. Lehetővé tették például, hogy mi ketten most itt üljünk, és egy nem cenzúrázott beszélgetést folytassunk. Szerénytelenség lenne, ha én ezt barátságnak nevezném, de ő hívja így. Raisza Maximova kerestetett meg amúgy a titkárságával 18 éve. Láttak egy interjút velem és Al Di Meolával az orosz tévében, majd felkértek egy jótékonysági projekt zenei támogatására. Elrepültem hozzájuk Moszkvába, beszélgettünk, majd ebből további találkozás és projekt alakult. Angela Merkelt Európa szerencséjének tartom. Nagyon kifinomult személyiség, aki nem önmagát állítja előtérbe, hanem a célt és a célhoz vezető utat. A választási kampányuk hangzásvilágát, a kampánydalt meg a zenés arculatot készítem.

− Kivel szimpatizál olyankor, mikor Orbán Viktor kvázi lenácizza a németeket Angela Merkel egyik kijelentése kapcsán?

− Ezt a miniszterelnök nem tette. A kommunikációs problémák nyilvánvalóak, és én a művész szerepéből segítek kommunikációs hidakat építeni. De megmondom őszintén, nem érdekel a napi politika. Nem is vagyok eléggé tájékozott ebben. Engem a társadalom lelki mozzanatai érdekelnek. Mikor ez történt, épp a családdal töltöttem a pünkösdöt, éppen nem foglalkoztam a hírekkel. Aztán utánajártam, és megtudtam, mi is történt valójában. Ezt azóta számos újság itt is megírta. Angela Merkel, mint mindig, ezúttal is azt mondta, igen bölcsen: beszélni, tárgyalni kell, nem ajtóstul rontani a házba, rögtön a lovas osztagokkal fenyegetőzni.

− És Orbán reakciójához mit szóltak? Az itthoni rádióinterjújában arról beszélt: „a németek küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában jöttek, ne küldjenek, az a kérésünk. Nem volt jó ötlet, nem vált be.”

− Erre csak annyit tudok mondani: Angela Merkelt bölcs politikusnak tartom, és mivel személyesen ismerem, tisztában vagyok azzal, hogy nagy tisztelője a magyar népnek. Tudja, hogy a német újraegyesítés soha nem jött volna létre a magyar konstruktív hozzáállás nélkül. Ez az a lépték, amely engem érdekel, és az, amit a New York Timesban olvastam, hogy Magyarországon növekszik a gazdaság, nemzetközi cégek nagy beruházásokkal teremtenek új munkahelyeket, pozitív a külkereskedelmi mérleg…

− Reméljük, ezt majd tapasztaljuk is. Amúgy egyetért abban Fischer Ádám karmesterrel, hogy a művész kötelessége, hogy bíráljon?

− Láttam Fischer Ádám nyilatkozatát a német tévében és több nagyra becsült magyar művész németországi megnyilvánulásait, és megdöbbentem. A demokráciában az a csodás, hogy szabad nem egyetérteni egymással és bírálni. De a választások eredményét tiszteletben kell tartani. Ez nem azt jelenti, hogy azt kritikátlanul kell követni. Ha nem értünk egyet azzal, amit a politikusok csinálnak, leülünk velük vitatkozni. Ennek vannak megfelelő fórumai. Egy nagy művész véleménye mellett nem megy el a társadalom. De egy dolgot nem csinálnék soha: hogy egy másik ország médiáiban a hazámat szapuljam, sok millió magyarra vetve rossz fényt. Ezt én egyértelműen hibás és káros lépésnek tartom.

− Bár nem láttam az interjút, nehezen tudom elképzelni, hogy Fischer az országot szidalmazta volna. Sokkal inkább az olyan döntéseket, mint egy szélsőjobboldali vezetés kinevezése az Új Színház élére szakmai támogatás nélkül, minősíthetetlen pályázattal. Pár hete pont arról beszélt a karmester: olyanba nem szólna bele, ami az ország belügye, mert ő nem itt él. Viszont ha nemzetközi hatása lehet, fel kell emelni a szavát, akár külföldön is.

− Nem tudok hozzászólni a kinevezéshez, mert nem ismerem a kinevezettet és az elődjét sem. Én tényleg nem élek itt, nem ismerem ezeket az összefüggéseket. De a nyugati médiában az általam is sokra becsült magyar művészek azt hangoztatják, hogy Magyarországon szörnyű állapotok uralkodnak. Ez rengeteget árt az országnak, és nem a politikusoknak, hanem sok millió magyarnak. Ettől függetlenül hadd mondjak valamit: mindenfajta fajgyűlölet rákos métely egy társadalom testén. Szörnyű, ha az ember vallása, faji gyökerei bármilyen megítélésben szóba kerülnek. Két dolog fontos egy kinevezésnél: a jelölt milyen szakmailag, és milyen a jelleme. Az én világképemben nincs helye a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak vagy a megkülönböztetés legkisebb jelének, bármilyen irányban. Nekem művészként az elnyomás hívei, a fasiszták, a kommunisták, a gyűlöletet szító erők a politikai ellenfeleim. Én ezt éltem meg, például amikor a Simon Peresz Társaság müncheni szekcióját alapítottuk.

− Nem is szólalna fel, ha egy ilyen művészt neveznének ki egy intézmény élére?

− Szívesen kiállok Fischerrel bármelyik színpadra, hogy felszólaljunk a szélsőjobbos és szélsőbalos megnyilvánulások ellen. Én egyszerű zenész fiú vagyok, azt gondolom: a sajtónak és a határoknak szabadnak kell lenniük. De ha jól emlékszem, Fischer arról beszélt, hogy ma Magyarországon egy akadémia dönti el, ki kapjon állami támogatást. Erre azt mondom: Németországban is. Az akadémia összetétele pedig olyan, mint a parlamenté – mondja. Németországban is.

− Hallott a Magyar Művészeti Akadémiáról? Az intézmény vezetője, Fekete György deklarálta, milyen típusú ideológiák mentén gondolkodó emberek részesülhetnek támogatásban. Kirekesztette a művészek egy részét. Ezért szólalt fel Fischer is, és azért, mert ez a szervezet bekerült az alkotmányba. Létezik ilyen Németországban?

− A politikai hozzáállás és világnézet nem determinál, nem állhat összefüggésben művészi értékkel. Ahogy ön nem látta az interjút, úgy nem ismerem ezeket a terminológiákat, a neveket is most hallom először. A szóban forgó intézményt nem ismerem. Én valóban nem itt élek, ritkán járok haza, sajnos az én stúdiómunkákkal és koncertekkel teljesen beosztott naptáram ezt nem engedi meg, ami kár. De én azt gondolom, inkább Bartók Bélát és Fischer Ádámot és a többi nagy magyar lángelmét hirdessük, az ő művészetükkel házaljunk külföldön, ne a politikával, illetve annak bírálatával. Hirdessük jó hírét az országnak mindenütt a világon.

− Bartók Béla elhagyta az országot, és „kívülről” bírálta a kormányt, amely miatt távozott.

− Igaza volt. Csodálatos művész volt, és kritizálta a hatalmat, mert kellett. Mert akkor diktatúra volt. Ma egy szabad országot szabadon választott politikusok irányítanak. Ha egy művésznek bíráló szavakat kell mondania, annak nem a külföldi média a terepe, amivel csak azt éri el, hogy az itthoniak létét veszélyezteti, ha emiatt elrettennek a befektetők.

− Miből gondolja, hogy ezt nem kell tennie?

− Én azt nem mondtam, hogy nem kell. De én ma nem tudok belső kultúrpolitikáról ítélkezni, nem ismerem sem a neveket, sem a szervezeteket. De azt tudom: ideológiák nem lehetnek dotációs szempontok egyetlen művész esetében sem. És én sok jó, új, nagyon tehetséges zenészt hallok. Ők meg fogják találni a közönségüket, boldog vagyok, ha segíthetek.

− 1994-ben az ön javaslatára hozták Budapestre, a Vígszínházba a német ARD televízió elismerését, az Arany Európa-díjat. Nem zavarta, hogy a szoprán Monserrat Caballé, a 2 Unlimited popegyüttes, Cliff Richard, a Rolling Stones és Zorán mellett politikai kategóriában Horn Gyulát, az akkori miniszterelnököt díjazták, aki annak a rezsimnek is oszlopos tagja volt, amely miatt ön disszidált Németországba?

− Horn pufajkásként az orosz tankokkal jött 1956-ban, apám meg lőtt rájuk. Akár találkozhattak is. Ennek dacára én indítványoztam, hogy Horn Gyula kapja ezt a díjat. Csodálatosnak tartom, hogy a diktatúra híve, aki a cenzúrát, a kínzást természetes bánásmódnak tartotta, belátja, hogy ez őrületes hiba volt. És átvágja a vasfüggöny kerítését ott, ahol még két héttel korábban embereket lőttek agyon. A diktatúra „jobbkeze” segített a diktatúra megdöntésében. Ez mindenképpen elismerést érdemel.

FOTÓ: M. SCHMIDT JÁNOS