Szürreális egyezség
A sokszor kínosan elhúzódó alkudozások árán létrejött brüsszeli egyezmény értelmében Szerbia felszámolja a Koszovó szerb lakta részén működő, belgrádi irányítású párhuzamos szerb intézményeket, grémiumokat, amelyeket ezután a koszovói alkotmány előírásai szerint választanak és működtetnek. Cserébe a szerb lakta részek nagyfokú autonómiát kapnak, a tanügy, a bíróságok, a rendőrség irányítása a saját hatáskörükbe kerül. Európában mindeddig elképzelhetetlen volt az ilyesfajta, az élet minden területére kiterjedő etnikai autonómia. Ezért az EU azt is megígérte, hogy Szerbia időpontot fog kapni a csatlakozási tárgyalások megkezdésére anélkül, hogy kötelezettséget kellene vállalnia a független Koszovó elismerésére. Az optimisták szerint a provizórikus egyezmény, melynek számos részletéről még heves viták várhatók, megnyitja az utat Koszovó státusának tartós rendezése előtt is.
A pesszimisták szerint viszont ez a térség még évtizedekig Európa neuralgikus pontja marad, a brüsszeli kiegyezés pedig nem több, mint önáltató haladék. Az biztos, hogy a brüsszeli dokumentum számos kérdést vet fel, s Szerbia politikai térképe sem marad a régi, ugyanis a vita lényegében véve arról folyik, hogy megreformálható-e a térség populista jobboldali politikuma, s ha igen, mi módon. Az egyezmény legfőbb szószólója a tavalyi választásokon fölényesen győzedelmeskedő Szerb Haladó Párt, amely a szélsőjobb Szerb Radikális Párt hasadása után jött létre. Jobbközép pártként definiálja magát, bár tagjai és vezetői jórészt a Seselj vezette szélsőjobb párt soraiból kerültek ki. Ez a párt volt a kilencvenes években a nacionalista politika orákuluma, egyértelműen Nagy-Szerbia megteremtését követelte.
A mostani béketeremtő kormánykoalíció másik befolyásos pártja a jugoszláviai háború kivitelezőjének számító Szerbiai Szocialista Párt, amelynek élén a kilencvenes években Szlobodan Milosevics állt, aki, bár baloldalinak vallotta magát, inkább arról volt ismert, hogy nacionalista politikát folytat. Pártja nyíltan soha sem tagadta meg a milosevicsi örökséget, ám 2000. október 5-e után fokozatosan módosította politikáját. A tavalyi választásokon egyik párt sem iktatott programjába olyasféle kiegyezést, amely a koszovói alkotmány érvényességét deklarálta volna a déli tartomány szerb lakta területén. Ellenkezőleg, mindkét párt kemény nacionalista programot hirdetett, elítélte a Koszovó kérdésében óvatos engedményeket tevő és a szerbiai nacionalistákkal minden konfliktust kerülő Demokrata Párt úgymond nemzetáruló politikáját. A brüsszeli kiegyezés tehát meglepetést okozott.
De vajon valóban váratlan volt-e? Nyilvánvaló, hogy Szerbia roppant súlyos gazdasági helyzete meghatározó körülménynek számít. Már a Demokrata Párt vezette előző kormányzat is igyekezett erősíteni a kapcsolatokat Kínával, Oroszországgal, Azerbajdzsánnal meg a hajdan volt el nem kötelezett országokkal, habár a várt eredmények elmaradtak. Az új kormány sem mondott le erről a stratégiáról, de belátta, hogy az Európai Unió nélkül nem tudja megoldani a mind mélyebb gazdasági válságot, hiszen a vezető politikusok már az államcsőd lehetőségét is feszegették. A szerbiai jobboldal tehát belátta, hogy Szerbia számára Európán kívül nincs élet. Azzal a tudattal, hogy a brüsszeli alku nem ideális, a vezető szerb politikusok Catherine Ashton, az EU külügyi főképviselőjének közvetítésével tárgyalni kezdtek a koszovói albánok kormányfőjével, Hashim Thacival, akit a szerb sajtó mindeddig terroristának és Szerbia legnagyobb ellenségének minősített.
Szürrealista helyzet keletkezett. Egy évvel ezelőtt még nemzetárulásnak kiáltottak ki egy Hashim Thacival való véletlen találkozón megesett kézfogást, mostanság viszont már a társas vacsorák is patrióta hivatásnak számítanak. A politikai elemzők megállapították, hogy amennyiben az előző, a Demokrata Párt vezette kormány parafálta volna a brüsszeli egyezményt, kormánybuktató országos tüntetésekre került volna sor. Ezúttal viszont az ellenállás meglehetősen lagymatagra sikeredett, az ország lakossága körében nem talált szélesebb visszhangra, sőt a szélsőséges csoportok is megszelídültek. Bár az IMF tanácsára várhatóan befagyasztják a nyugdíjakat meg a közalkalmazotti fizetéseket; a munkanélküliek népes, ebben a pillanatban 30 százalék körüli tábora (a fiatal munkaerő esetében ez az arányszám 50 százalékos) tovább növekedett, s bár a rezsiköltségek is mind magasabbak, a kormány népszerűsége nem csökken.
Sőt Alekszandar Vucsicsnak, a Szerb Haladó Párt elnökének, illetve a kormányelnök első helyettesének a népszerűsége vetekszik Szlobodan Milosevics egykori népszerűségével. A parlamenti pártok közül a kormány munkáját egyedül a Vojiszlav Kostunica vezette Szerbiai Demokrata Párt kifogásolja, meg persze a szélsőjobb csoportosulások és az ortodox egyház, amelynek néhány püspöke felmelegítette a nemzetárulás vádját. A bírálatokra a kormánykörök kemény válaszokat adnak. Az ortodox egyháznak például úgy vágott vissza a kormányhoz közel álló bulvársajtó, hogy kiszivárogtatta: akadtak püspökök, akik a szerbiai titkosszolgálatok besúgói voltak. Ez szűkebb pátriánkban még nem is főben járó bűn, ám ugyanezek az egyházi személyek állítólag a CIA-nak is dolgoztak. Híre kelt az egyházi személyek fajtalankodásának meg luxusűzésének is. A brüsszeli egyezmény ellen tiltakozott a Koszovó északi részén élő mintegy 50 ezer szerb is, ezért a kormány nyilvánosságra hozta, hogy e csoport naponta egymillió euró értékű segélyt kap Belgrádtól, ami valószínűleg a helyi szerb vezetők zsebébe vándorol.
A váltás megtörtént. A szerb jobboldal, amely mintegy két évtizeden át harcolt az Európai Unió ellen, most az unióba való belépés érdekében vívja „szabadságharcát”. Többé nem a liberálisok és az európai irányultságú demokraták képviselik a fő veszélyt, hanem a szélsőjobb. Miközben a szerbiai liberálisok nagyasszonya, Veszna Pesics De Gaulle-lal és Churchill-lel hasonlítja össze Ivica Dacsics belgrádi kormányfőt, a szélsőjobb és az ortodox egyház képviselői nemzetárulással vádolják. A kormánykoalíció pártjai szerint új nemzeti egységre van szükség. Aki ehhez nem képes csatlakozni, az a szerb nemzeti érdekeket sérti. A kemény nemzeti retorika tehát megmaradt, csak más tartalmat kapott. Akadnak elemzők, akik szerint a szerb nacionalizmus a végnapjait éli. A megállapítás túlzás, véleményem szerint inkább arról van szó, hogy pacifikálódott, retorikát váltott, s keresi a helyét a jobbközépen, ki akar kecmeregni a populista csapdából, ami persze új minőséget jelent.
A „kikecmergésnek” természetesen feltételei vannak. Az első és legfontosabb, hogy a jobbközép a szélsőjobb pártokban ismerje fel tényleges ellenfelét, és döbbenjen rá arra, hogy a szélsőséges pártokkal, szervezetekkel és mozgalmakkal való taktikai „cinkoskodással” saját értékrendjét és identitását rombolja. A Szerb Haladók Pártja megtette az első lépést, mert a liberálisokban meg a baloldaliakban többé nem ellenséget, hanem vetélytársat lát, a kritika szigorát a szélsőségesek felé irányítja. Az eredmény meglepő: az eddig hangos szélsőségesek csendesedni kezdtek, és támogatásuk is alaposan csökkent: demonstrációjukon alig jelenik meg pár ezer ember. Európai viszonylatban is elemzést érdemel a brüsszeli egyezmény, a nagy kérdés ugyanis az, hogy a brüsszeli megállapodás kivétel, vagy pedig irányt mutat a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak érvényesítéséhez. A dél-szerbiai albánok és a kisebb magyar pártok már fel is vetették annak lehetőségét, hogy ugyanazokat a jogokat élvezzék, mint a koszovói szerbek.
Igaz, ennek a szerbiai közvéleményben nem volt komolyabb visszhangja, mert a Vajdasági Magyarok Szövetsége, tekintettel az érzékeny és rendkívül ellentmondásos helyzetre, nem tűzte napirendre a kérdést, amelyet egyébként sem lehet csupán „magyar ügynek” tekinteni, hanem olyan paradigmának, amellyel az uniónak kellene foglalkoznia. A legutóbbi népesség-összeírások ugyanis azt mutatták, hogy a romák kivételével a kisebbségek lélekszáma fokozottabban csökken, márpedig ha ez a folyamat folytatódik, akkor az európai etnikai térkép alapvetően át fog alakulni. Az Európai Unió éppen az európai kisebbségek kollektív jogainak ügyében mutat nagyfokú bizonytalanságot, s ezért lenne érdemes az unió sokak szerint elkerülhetetlen reformjáról szóló eszmecserék témái közé ezt a kérdéskört is bevonni.
Az európai közvéleményben egyre gyakrabban fogalmazódik meg az aggodalom amiatt, hogy a térségben egyre nagyobb teret kap a xenofóbia és a nacionalizmus. Noha ezért többnyire a „hazai” politikai elitek egy része felel, ám az is tény, hogy a nacionalizmus azokban az országokban hatékonyabb, amelyekhez jelentős számú kisebbség tartozik – az országban vagy az országhatáron kívül. A kisebbségek durvább vagy „demokratikusabb” kirekesztése a közéletből rendkívüli módon kedvez az egyre erősödő szélsőjobb erőknek, de legitimálja a szélsőjobbal kacérkodó jobbközép pártok Európa-ellenességét is.
