„Még él.” Részletesebb válaszra aligha számíthatunk a Fidesz politikusaitól, ha arról érdeklődünk: mi a gondjuk a médiával?

Hogy akad vele problémájuk, azt onnan tudjuk, hogy a közszolgálat kvázi bekebelezése és a médiatörvények megalkotása után reklámadóval kínálnák meg a válság zúzta, jórészt máról holnapra élő tartalom-előállító cégeket. Rogán frakcióvezető úgy véli, ezeknek hozzá kell járulniuk az „uniós” terhek csökkentéséhez. Mulattató semmitmondása jelzi: egyetlen érv sincs az államnak minimális tételt jelentő intézkedés mellett, ha csak nem tekintjük nemzetstratégiai célnak a Simicska Lajostól független országos médiumok felszámolását.

Meglehet, az újságok most még megússzák a gyilkossági kísérletet, ám a kereskedelmi tévék keresztet vethetnek profitjuk zömére. Kinek éri meg mégis, ha veszteséges az ágazat? Hát azoknak, akik csak politikai céljaikra használják, s a pénzt állami tenderen nyert építkezésekből meg vitorláskikötő hasznosításából teremtik elő.

A miniszterelnök nem bánná, ha mindenki így gondolná. Akkor nem lenne baj, ha nem nyilvánosak a trafikdokumentumok, vagy hogy huszonhárom éve hazudják el az ügynökügyet. Ezzel persze nincs egyedül. A politikai elit meghatározó része PR-kiadványként értelmezi a médiát. A politikus – tisztelet a kivételnek – nem érti, ha kérdezik, ellenőrzik, kritizálják.

A szabadságot úgy szereti, ha az ellenfele bírálatának szabadságát jelenti. Nálunk még egy párt sem veszített választást a rossz politika miatt. Mindnek „kommunikációs hibák” okozták a vesztét. Ezért kár tartani a nyilvánosságtól. Ha valaki tudja, hogy a közjót szolgálja, nincs oka a titkolózásra meg a média kivégzésére. Aki retteg a nyilvánosságtól, az az igazságtól fél. Számára rossz hír, hogy az utóbbit még kinyírni sem lehet. Örökké él.