Társadalom ez egyáltalán?
Viszont az állandóan ránk permetezett közvélemény-kutatások adatai igen tartós és jelentős kormánytámogatást jeleznek –így csak van valami kohézió és szolidaritás is. Igaz ugyan, hogy amikor a mai fideszes kormányerő volt ellenzékben, ők meg holmi „roncstársadalomról” beszéltek, mint magyar társadalomról. Úgy tűnik, hogy a mindenkori kormány nemcsak hogy szavakban hajlamos kisajátítani a társadalmat (a nemzetről már nem is szólva), hanem ellenzékbe szorult ellenfele kínjában kétségbe vonja még a magyarországi népesség társadalom voltát is. Ez valószínűleg túlzás.
A mai magyar társadalmat nyilván többféleképp lehet jellemezni; állapotát és törekvéseit indokolt lehet dicsérni vagy bírálni, de létét tagadni nem látszik sem indokoltnak, sem célszerűnek. A társadalom – mai fogalmaink szerint – nem egy dicsérő szó. Kötőelemeit, civilizáltságát, kulturális vagy gazdasági teljesítményeit tekintve lehet jónak vagy rossznak minősíteni, akár szidni is – de a társadalom a rá vonatkozó elégedetlenségeinkkel egyetemben létezik. No persze, ki mit tart társadalomnak...
Kedvenc szerzőm, a magát csak „egyszerű magyar látnoknak” mondó Szilágyi Ákos monumentális művében (A kékek és zöldek) azt írja: „mindaddig nincs magyar társadalom (vagy ami ugyanaz: csak negatívan, mint »nincs«, mint hiány van csupán), ameddig e társadalom minden alkotórésze, minden csoportja, közössége, egyéne nem képes saját tetteként magára venni, saját tetteként felismerni és elismerni mindazt, ami az elmúlt száz évben Magyarországgal és Magyarországon történt (és történik itt és most), beleértve mindazt a mérhetetlen rosszat, amelynek hol eszköze, hol áldozata volt.” Nos, így is fel lehet fogni a társadalmat, de akkor számolnunk kell azzal, hogy a társadalom fogalmát akár sutba is vághatjuk, mert e bővített mondatban felállított mértéknek, mint társadalom, a világ egyetlen embercsoportja sem felel meg.
Mondogathatjuk napestig, hogy az ország, emberi együttes, amiben élünk, az nem normális, de számoljunk azzal is, hogy Normália (amelyhez mérhetnénk magunkat) nem létezik. Azt nem állítanám, hogy nem létezhet, hisz a jövő kifürkészhetetlensége miatt még akár mindenki angyallá is válhat. Egyelőre azonban nem az, s így egymásra utalt ellentmondásainkkal együtt alkotunk társadalmat.
Emlékezhetünk, a balliberális Horn-kormány idején az elkeseredett ellenzékiek hány helyen firkálták a bemocskolt falakra a „birka nép” minősítést az állampolgári népesség kormányt produkáló többségéről, és így egyúttal a magyar társadalomról. Rég volt. Azóta többször fordult a felszínes politikai világ. Most az dívik a kormányt egyébként sok-sok szempontból joggal kritizálók körében, hogy „megérdemelte ez a nép” – mármint mi, a magyar társadalom –, hogy ilyen kormánya legyen. Vannak, akik ennek magyarázataként, természettudományi hallomásaikat fitogtatva, érvelésükben genetikus okokat emlegetnek. Ebbe tán nem kéne belemenni.
De – hogy tovább kötözködjem kedvenc szerzőmmel – miért csak száz év történelmét kell figyelembe venni a társadalommá avatáskor? Egy érdekes rádióbeszélgetésben hallom a konzekvens okfejtését arról, hogy az 1867-es kiegyezés óta – csak rövidke kivételekkel – döntően egypárti uralom jellemezte-jellemzi társadalmunk politikai életét, ami miatt politikai viselkedésünkre igencsak jellemző az alattvalói attitűd. Ezért aztán, íme napjaink: beletörődés, passzivitás, szolgatempó, tűrés, és sehol az oly kívánatos, emelt fejű, szabad, demokratikus társadalom. Nos, nem kétséges, hogy történelmünk befolyásolja politikai magatartásunkat –csakhogy e történelem nem száz éve kezdődött. Igaz, hogy a bécsi Burggal való kiegyezés után elsorvadt a régi hazai közélet Krúdy Gyula által is elsiratott mintaadó eleme, a központi hatalommal szemben néha oly rezisztens nemesi vármegye önkormányzatisága, de politikai kultúránkban valamikori voltának hatása máig él. Akár az „Ugocsa non coronat” magatartásig. Ne lenne e szeretett-bírált kurucos magatartásnak jele a mai társadalomban? Ne mutatkozna meg jóformán minden ma fungáló politikai pártunkban ez a fajta habitus is?
Nos, azt hiszem, történelmünk, kultúránk, történetileg keretezett intézményeink és így formálódott reakciókészségeink alapján van magyar társadalom, akárcsak határaink mentén hét, a miénktől különböző, bár sokban meg hasonló társadalom. Társadalmi létünk kétségbevonása helyett fontosabb lenne minél többet tudni ebbéli létünkről. De mit tudunk mi magunkról mint társadalomról, mint Magyarországról? Annyit talán, hogy olyan társadalom ez, amelyben ugyan hallani mesésen gazdagokról is és megszámolhatatlan szegényről, de ahol a kormányemberek egy mondaton belül is képesek különbséget tenni zsidók és magyarok között vagy cigányok és magyarok között, ahelyett hogy legalább ők, az ország vezetői csak magyar állampolgárokról beszélnének, s ne kevernék minduntalan össze a nemzetkreáló államot az államalkotó nemzet hiedelmével.
Kétséges, hogy a ma divatos, többnyire az ötszáz vagy ezerfős telefonos megkérdezések és a pártpolitikai megrendelésre készített, tetszési indexre korlátozott fókuszcsoport-vizsgálatok elegendő társadalomismerettel szolgálnának. Egy baráti beszélgetésen nosztalgiázva emlegettük az évtizedekkel ezelőtti, a szociológia felfutása idején nyert országismereteket, a falukutatások, szociográfiák tapasztalatait és az olyan betekintéseket a különféle társadalmi csoportok hétköznapjaiba, amelyeket a kérdezőbiztosok ezrei szereztek a maguk és a közvélemény okulására. Ma mintha kevesebbet tudnánk társadalmunkról – de tévedhetek. Tudható persze, hogy nemzetközi intézmények nagy tömegű elemzett adatokkal minősítik Európán belüli régiónkat, amelyben Magyarország társadalma a jólét és a jóllét (welfare és well-being) értelmében okadatolt, s helyzetünk, ha nem is gyalázatos, de gyászos (olvasható erről Ágh Attila adattömörítő írása a Mozgó Világ áprilisi számában).
Az ilyesmi azonban, akárcsak a Tárki kétévenként megjelenő Társadalmi riportja, nem jut át a közvéleményünk tudatküszöbén a pártpolitikailag süketítően egymás fejéhez vagdosott fél- vagy tizedszázalékos mértékben mozgó gazdasági jóslások egymásnak ellentmondó özöne miatt. Meg hát, a gazdasági adatok fontosak ugyan, de csak töredékei társadalmi létünknek. Elhanyagolt és elégtelen társadalomismeretünk miatt aztán magunkat társadalomként vonjuk kétségbe. Napi nyavalyáink magyarázataként, nem kevesek számára még leginkább az összeesküvéselméletek esnek kézre. Amik ugyan a legkevésbé sem elméletek (ki találta ezt ki?), de legalább optimisták. Mi sem egyszerűbb, mint politikai ellenfeleink és globális hálót képező elvbarátaik összeesküvésére gyanakodni. A konspiráció ésszerű magyarázatként való elfogadása a tudás birtoklásának magabiztos derűjét árasztja a rövidre zárt balhiedelmeivel. Kulturális és politikai konstrukciók által formált és változó társadalmunk igen összetett. Lehet akár le is tagadni, csak hát...
