Kevés képességem van az önbecsapásra
− Orvos édesapjának Az ország gyógyítása című írása miatt tiltották be 1986-ban a Liget című folyóirat első számát. Ha élne ma Levendel László, mit írna Az ország gyógyítása 2013-ban címmel?
− Mondjuk inkább, ez volt az első számú ok, amiért betiltották a Ligetet, de tudtuk, hogy ez csak ürügy. Férjemmel, Horgas Bélával 1968-tól akartunk – nem is csak folyóiratot, de – szellemi műhelyt létrehozni. Persze sokáig nem engedték. 1986-banmég abszolút cenzúra volt, és mi egyfolytában megpróbáltuk ezt kikerülni, ahogy ebben az esetben is. 19 éve halt meg apám, az utolsó éveiben is ugyanazzal a lendülettel, hittel és makacssággal igyekezett megvalósítani a saját eszméit, és nagyon rosszul viselte, hogy ezt teljesen félreértelmezték. Egyre inkább azt érzem, jó, hogy nem élte meg, ami ma van. Minden tönkrement, amit akart. Rengeteg erővel, munkával létrehozta a Korányiban az úgynevezett L pavilont, ahol alkoholistákat gyógyított. Megszűnt, akárcsak mindaz, amit az alkoholizmus elleni küzdelemben tett. Ami még megvan, az az emléktáblája a Korányiban, amelyre azt írták fel: A szegények orvosa voltam. Szükségtelen részleteznem, ma mit jelent a szegénység, és hogy ehhez hivatalosan a kormányzat hogyan viszonyul. Ijesztően nagyra nőtt a távolság szegények és gazdagok között. Vagy: van egy gyönyörű, döbbenetesen aktuális írása apámnak cigányügyben. Pár éve ennek újraközlésével indítottunk egy rovatot a Ligetben, Cigánykerékben címmel. Apám tényleg szocialista szemléletű ember volt, nem pártértelemben… ma már nemigen látni ilyet.
− Mi volt annyira felháborító a hatalomnak a cikkében?
− Leginkább az, hogy ’86 márciusában indult volna a Liget, 1956 harmincadik évfordulóján, és Berecz elvtárssal az élen igen érzékenyek lettek erre a témára. Apám a cikkében azt írta, a halottakat el kell temetni, a történelmi szembenézésnek, a továbblépésnek ez a feltétele. Mindenki tudta, milyen halottakról beszélt. És visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy ő ma írna-e ilyet. Biztosan, és én is igyekszem – zömmel – szépirodalmi formában a nagyon égetően aktuális kérdésekről írni – publicisztikusabban a Liget-blogon.
− Karinthy Frigyestől egy írásában azt idézte: „már azon is csodálkozom, ha az »asztal« szó alatt ugyanazt a fogalmat érti két ember”. Volt olyan korszak, mikor ez a megosztottság nem jelentett problémát?
− Valószínűleg nem. Mindig akadtak súlyos fogalomértési problémák, amelyek megakadályozták, hogy egy nyelven beszéljünk. Ennek oka: az egzisztenciálisan felülről jövő nyomás a társadalmon. Én például arról tudnék beszélni, milyen az írólét. Jellemző, hogy ifjúságunk idején döntő volt a cenzúra léte, azt éreztük, az „írósághoz” tartozik kiharcolni a megjelenést. Ennek az égvilágon semmi köze a mai értelemben vett írói érvényesüléshez. Áttörni a cenzúrán afféle szabadságharc volt. Sok minden rosszat tudnék mondani a rendszerváltás óta eltelt időről, de sohasem éreztem a cenzúra fenyegetését. Nagyon aktív szellemi műhely alkotójaként mondhatom, soha senkinek nem jutott eszébe, hogy előálljon, mit közölhetünk, és mit nem. Józanul az ember persze tudja: számon tartják, milyen a lap profilja és hangja, milyen a kritikai hozzáállása az adott kurzushoz.
− Ezek szerint úgy gondolja, teljes a sajtószabadság?
− Erre nem tudok felelősséggel válaszolni. Mert nem ismerem a helyzetet a politikai napilapoknál, a nyomtatott vagy elektronikus sajtónál. De azt hangsúlyozom: irodalmi folyóiratnál a „leszólás” nem fordult elő a rendszerváltozás óta – egyik kormánynál sem. Hogy miképpen támogat az adott kurzus, az persze nagyon meghatározó. Ma gyakorlatilag magánügynek tekinthető, miből készül a lap. Így demokratikus a játék.
− Ha jóban lenne Fekete Györggyel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével, elmenne hozzá pénzt kérni, hogy segítse a Liget és a Szitakötő kiadását?
− Éles kérdésre illik élesen válaszolni. Fekete Györggyel emberemlékezet óta nem találkoztam. Amikor a képzőművészeti főiskolán tanítottam, ő vezette a képzőművészeti gimnáziumot, ahol érettségi elnök is voltam. Sőt, apám politikai szalonjában is megfordult a 80-as évek végén. Végül is jóban voltunk. Igen, az MMA-nak talán több pénze van folyóirat- és könyvtámogatásra, mint az NKA-nak. Ezzel együtt nem pályázunk ott. Nem csak azért, mert az MMA-t beleírták az alkotmányba, ez csak hab a tortán. Az MMA új és „célzott” szervezet. Tudom, a dolgokat meg lehet ideologizálni, de kevés képességem van az önbecsapásra. Aki nem vesz tudomást arról, milyen vonatkozásai, következményei lehetnek bizonyos döntéseinek, az vétkes.
− Ha mégis sutba dobná az önérzetét, mit gondol, kapnának pénzt?
− Igen, kapnánk, de a feltételezésnek nincs sok értelme, biztos, hogy nem pályáznánk. Ezzel nem foglalkozom… Azzal sokkal inkább, mennyire boldogító, hogy most is sok fiatal van a Liget körül.
− És azt tudja, ők milyen pártnak a szimpatizánsai?
− Közel állunk a rendszeresen publikálókhoz, tudom róluk, főként az írásaikból, hogy legtöbbjük klasszikus értelemben vett baloldali. De nem mindenki. Szerzőink között bizonyára vannak Fidesz-szavazók is. Szeretem az írásaikat, de ha politikáról beszélnénk, nem feltétlenül értenénk egyet.
− Akinek betiltották a lapját, azt feltehetőleg meg is figyelték. Érdekelte, hogy van-e önről akta?
− Olyannyira, hogy kikértünk mindenfélét. Írtam is erről az egész ügynökkérdésről, megfigyelésről. Borzasztóan sok felemás, taszító dolog fortyogott ennek kapcsán. Mindeközben a kapott vaskos akták legfőbb tanulsága számomra, hogy totálisan érdektelenek. Emlékszem Eörsi István nagyszerű és sokat hangoztatott mondására, hogy a fele királyságát odaadná a szavait, gondolatait hitelesen tolmácsoló ügynöknek. Az ügynökök megnyomorított, kiszolgáltatott emberek voltak. Azt tolmácsolták, amit elvártak tőlük.
− Tudta, kik jelentenek?
− Amikor publikus lett, nem találtam a nevekben semmi meglepőt. Az emberek habitusán érződött a bizonytalanság és megroppantság. Az ügynökügyet rettentően felfújták, és nagyon kevés megértést tapasztaltam. A „megbocsátás” viszont émelyít. Nem pótolja a megértést. Az egész inkább újra és újra tűzijátékként van előadva.
− Ezzel azt mondja, nincs is szükség ügynöktörvényre, felesleges lenne felgöngyölíteni?
− Nem gondolom, hogy ez a tisztázás első lépcsőfoka. Amik erről elhangoztak a közéletben, inkább megkerülik a fontos kérdéseket. Tragikus hiányát érzem a történelem tudásának, nemcsak tényismeretben, hanem értelmezésben is. Ennek első számú kárvallottjai az egyetemisták, akik lehetetlen történelmi katyvaszt kapnak.
− Mit gondol, mi kéne ahhoz, hogy újra besúgóhálózat épüljön?
− Miért, nincs? Állítólag, ha nem is kiépített módon, de létezik. Ennek ugyanis az első számú feltétele adott: sokan egzisztenciálisan iszonyúan félnek. Fura, hogy az utóbbi években – nem csak kurzuskritikaként mondom – ugyanazt látom az emberek tekintetében, mint a Rákosi-korszakban. Eleven, érzéki emlékeim vannak még arról az időszakról és az 1956 utániról is. Emlékszem apám 1951-es meghurcolására, akkor uralkodott ilyen elképesztően mély félelem a körülöttem élőkben. Ezt 1956 után már nem tapasztaltam.
− Hogy ne a félelemmel fejezzük be ezt a beszélgetést, meséljen a híres süteményeiről. Hol volt a legextrémebb helyszín, ahol almás pitét sütött?
− Nem vagyok cukrász.
− Azt hallottam, gyakran 7-8 tepsi süteményt is megsüt!
− Annál többet is, mert nagy a család, négy gyerekemnek köszönhetően sok az unoka. Egyébként szeretek sütni-főzni. Vannak, akik ezt hobbiszerűen űzik, nekem ez a normális élet tartozéka. Ami érdekes most, és kapcsolódik a kérdéséhez is: rendszeresen járunk, amolyan kis csapatban, Toldra. Az Igazgyöngy Alapítványt teremtő Ritók Nórának ajánlottam, hogy szívesen hasznosítanám magam az ő cigányterepén, de nem akarok jótékonykodni. Kitaláltuk Nórával: sütni fogok a toldi cigányasszonyokkal – almás és túrós pitét. Az első alkalomra úgy készültem, mint hajdan az egyetemi óráimra. Aztán bementem a terembe, és harminc másodperc alatt kiderült, semmi sem úgy lesz, ahogy elterveztem.
− Miről beszélgettek az asszonyokkal?
− Őket – szerencsére – egyáltalán nem érdekelte, ki vagyok, mit csinálok. Egy kedves nénit láttak bennem, aki isten tudja, miért, elmegy Toldra, és sütöget velük. Tudják, hogy gyerekeim, unokáim vannak. Legutóbb hosszan beszélgettünk az időjárásról. Nagyon megviselte őket az elhúzódó tél. Az időjárás kapcsán meséltem Camus algíri életéről. Arról, milyen nagyszerű, hogy ott sokat süt a nap, beszéltem a nyomoráról, a süketnéma anyjáról, az árvaságáról. Hiszen a nyomor ellensúlya: a napsütés. Azt láttam, érdeklődően hallgatnak, teljesen értik, és nagyon adekvát a történet.
