A szabadság bonyodalmai
1
Szövetkezhet-e a hazafiság a faji elvekkel? A rasszizmussal, az antiszemitizmussal, az idegengyűlölettel? Hogyne, bármikor. Csak gyomor kell hozzá. Meg néhány ravasz hangadó, akik rendet vizionálnak. Az erőfitogtatás bajnokai mindig is tudták, milyen hatalmas a fegyelmező beszédmód vonzereje. Végső célja pedig az, amit RobertMusil így fogalmazott meg: „A rend igénye valahogy az emberölés szükségletébe megy át.” Ha biztos lehetnék abban, hogy sziszegésemtől eliszkolnak, akkor azonnal elküldeném őket a búsba.
De anyám embernek nevelt, nem kígyónak. Ne akarj senkit megbántani! Megtanulhattad már, hogy dühvel, ingerülten nem lehet érvelni. De nem szabad elfogadónak lenned velük, még formálisan sem. Hiába mutatnád magad elfogadónak, megérzik rajtad az egyetemest, és könyörtelenül a földbe taposnak. Gondolattal, szóval, cselekedettel. Valójában nem is a személyedet, hanem az általad megnyilvánuló egyetemes kultúrát tagadják. Némelyikük mosolyogva, a többség azonban indulatból; lelkük mélyén az elavult történeti természetjog bizonyosságával.
Hangosan és többször ki kell mondanod a legeretnekebb kisebbségi magyar gondolatot: hiába magyarok, a legparányibb közöm sincs hozzájuk. Minden oldalról kóstolgatnak. Azt akarják, hogy saját magad kérdőjelezd meg az identitásodat, hasonulj hozzájuk, vagy tűnj el. Vagy legalábbis tartsd a szád. Ahogy ők mondják: tartsd a pofád! Te pedig tisztában vagy azzal, hogy ez a „magyar történelmi voluntarizmus” nem először masíroz városokban és falvakban, nem először grasszál egyetemeken, színházakban, stadionok környékén, nem először hergeli a lakosságot. Meg kell adni: érti a dolgát. Bitorol, szerez. S fütyül arra, hogy az „igazságához” vezető út végén halálkapuk nyílnak. Biztos magában. Biztos a sérthetetlenségében. Az erejében. A halálkaput majd diadalívvé formálja az emlékezet – ez az igazi hungarikum, a nagy magyar specialitás.
Természetesen csak a magyar emberért politizálnak, érte menetelnek, érte szervezkednek államhatáron innen és túl. Apró szépséghiba, hogy a „magyar ember” alatt kizárólag a keresztény fehér embert értik. Számukra egyedül ennek az embernek a szabadsága és identitása a tét. A többieké smafu. Nyomasztó program az övék. Szó szerint. Tisztességes ember nem azonosulhat vele, mert ez a program a politikum lényegétől, a pluralitástól idegenít el. Nincs nehéz dolga: szimpatizánsai hangosan tagadják a pluralitást, a velük egyet nem értők elhallgattatása és erkölcsi megsemmisítése nehéz ugyan, de számukra ez a magyar feladat.
2
Míg a nyugati modernitás évszázados küzdelmet vívott az előítéletek, a kultuszok, a mítoszok, a vallások, az ideológiák és a nevükben elkövetett embertelenségek ellen (s közben a művelődést a szekularizált lét fundamentumává tette), addig e modernitás tökéletlen kelet-közép-európai másolmányai továbbra is a hűbériség és az önkény konvencióiban szocializálták a társadalmi tudatot. A magyar szuverenitás 1989-ben olyan nemzetközi rendszerbe került, ahol a nemzetállami önrendelkezés szellemében megkezdhette a kivetkőzést a hűbéri és önkényuralmi konvenciókból. Mára azonban világossá vált: a várva várt átalakulás késik, s még hosszú évtizedeket igényel. Ha egyáltalán… Diktatúra helyett demokratikus jogállam, tervgazdálkodás helyett kapitalista piacgazdaság következett, csakhogy a kispolgári életmódba kényszerített rurális magyar lélek számára ezek nemzettörténetileg idegen, értelmezhetetlenül sokszólamú és parttalan szerkezetek.
Mindezek tagadása húsz év alatt hazafias kötelesség lett. Ez a rurális lélek a nacionalizmus, a faji kirekesztés és a különféle revizionizmusok programjában önmaga gyanakvó, sérült és irigy vágyainak megvalósulási esélyeit pillantotta meg. Tény, hogy a demokrácia huszonhárom éve az anyaországi és a határon túli magyar társadalmak mélytudatából csupán azt hozhatta felszínre, ami addig is benne rejtőzött. Semmi mást. Ennyi idő kellett, hogy világossá váljék: az ember kisemmizettségét természetesnek tartó hűbériség s a magát a rendteremtés aurájával fényező önkény a magyar társadalom többségének legelemibb lelki szükséglete. A mélytudatból nem a minőségre, az átfogó tudásra, a nagyvonalúságra és a szolidaritásra törekvés akarata – ezek továbbra is individuális igények, szűk és atomizálódott diskurzusközösségek ügyei maradtak –, hanem az emberélet és politikum plurális természetének zsigeri tagadása csörtetett elő. Az egyéni önzésbe kódolt törzsi önzés. Hangsúlyosan és szemérmetlenül.
Ma már kristálytisztán látható, hogy a magyar politikai, tudományos és művészeti közösségek modernitást preferáló tagjainak sorsát 1989-től a magyar premodernitás elleni küzdelem determinálta. Vesztésre állna a minőségre törekvő, egyetemes magyar szellem? Nem vagyok defetista, mindig van megoldás, ha más nem, hát a humor, csak el kell találni hozzá. S ne feledjük: a militarizált tér, a klerikális beszédmód és az ezeket hitelesítő magyarkodó látszatpolitikum és látszatkultúra kísértései átmenetiek. Miként a könnyedebb, gondtalanabb, sikeresebb korszakok is azok. A váltások ritmusa ellen nincs föllebbezés, sem perorvoslat. Csak az idő, amely számtalanszor igazolta, hogy minden véget ér egyszer.
3
Legutóbbi, Fölfogni ésszel, békével című írásom mintha kiverte volna a biztosítékot. Arról akart szólni, mennyire kockázatos, hogy a szlovákiai magyar politikai és társadalmi életben együtt húznak a Fidesz és a Jobbik rekrutálódott hívei. Számukra azonban, mint kiderült, a cikk nem arról szólt, hogy a magyar szélsőjobb a Fidesz taktikázásából kreálódott, s hogy a kettő szubsztanciája sok ponton összecseng (s tisztázni kellene, hol és miért), hanem a magyar ügy elárulásáról. Az engem „leárulózók” szerint különféle érdekektől hajtva képtelen vagyok azonosulni azzal a szükségszerűséggel, amely az összmagyar érdekérvényesítést mindenek fölé emeli. Az ellenem irányuló támadásokból finoman mámoros, együttes bestialitás sugárzott; s a hangadók közül senki sem talált kivetnivalót a Jobbik eszméinek szlovákiai terjedésében.
Ezen persze nem lepődtem meg. Berényi József maga eresztette ki a szellemet (a bestialitás szellemét) a palackból azzal a kijelentésével, hogy az MKP mindegyik magyarországi parlamenti párttal hajlandó asztalhoz ülni, következésképp a Jobbikkal is, mert ők is segíthetik a szlovákiai magyarok érdekérvényesítését. Hogy mivel és miként, arra már nem tért ki az elnök úr. Kibocsátott menlevele viszont ezernyi érhálózattal működő szövetséget teremtett úgy, ahogy az dukál: a szlovákiai magyar óvodáktól a rovásírást honosító általános iskolákon át az egyetemekig, s még azokon is túl.
4
A Jobbikkal szembeni kétértelmű kisebbségi magyar hozzáállás nagyon érdekes. Jóindulatúan hajlamos volnék azt feltételezni, a határon túliak csupán a magyar kisebbségvédelmet tartják fontosnak a magyar újnácizmus toposzaiból, a többit pedig – önmagukat ámítva – elbagatellizálják. A határon túli, kisebbségben élő magyar közösségek Trianon óta tudják, hogy híján vannak az államhatalmi eszközöknek, s azóta, nem is egyszer (és mindig az akaratukon kívül) túszhelyzetbe kerültek. Színtiszta létezési paradoxon, ahogy a szlovákiai magyar kisebbség egy része éppen egy ilyen aljas ideológiával azonosul, amely hordozója mindazoknak a rasszista, idegengyűlölő, az etnikai, vallási és nemi másságot megalázó sztereotípiáknak, amely éppen a kisebbségek identitására tör, s azokat a legszívesebben megsemmisítené. A szlovákiai magyar kisebbség egy része azonban úgy véli, hogy hatalmon kívülisége jogosulttá teszi őt arra, hogy identitása védelmében bárkivel szövetkezzék. De facto: önveszélyesen önző.
Kettős kötődése miatt eljátssza, hogy nem lát tisztán. Kiváltképp az olyan helyzetekben, amelyekben képtelen egyeztetni a szlovák állampolgári és a magyar nemzeti identitását. A legrosszabb döntés persze az, ha ideiglenesen visszavonja valamelyiket (mindegy, melyiket), s a tagadás könnyű(nek érzett) útjára lép (mindegy, milyen irányba). Ez azonban nem jelent megoldást. Az így látó szlovákiai magyar kisebbségi mindig csak saját nemzeti identitása érdekében emel szót, ezért tüntet, szervezkedik és használja a szimbolikus jelrendszerek mobilizáló erejét. Nehéz elképzelni róla, hogy egy roma család kiirtása elleni tiltakozásként azt javasolná önkormányzati képviselőinek, hogy a temetés napjáig tűzzék ki a roma zászlót a megfelelő homlokzatra. Ezt a szolidaritási aktust önmaga megerőszakolásaként élné meg. Viszont gond nélkül szövetkezik a nácik által tökélyre emelt eszmény, a rasszizmus képviselőivel; bűntetteik fölött csak legyint, eleinte csendben, később egyre kevélyebben, manapság már szinte büszkén; s már mutatóujját sem emeli szája elé, hogy erről hallgassunk.
5
A Jobbik etnikai alapon, történelmi jogokra hivatkozva a Magyarországgal szomszéd államok területeinek elcsatolására játszik, s nem elégszik meg a Fidesz politikai revizionizmusát csúcsra járató határon túli magyar választójoggal. Az irredentizmus eszméjével korzózni több politikai ostobaságnál. Kegyeletsértés. A Jobbik a teljes magyar nemzetet sodorná ismét a hamis helyzet- és önismeret útvesztőibe, tőrbe csalva a szlovákiai magyarokat is. A tőrbe csaláshoz az sem ad menlevelet, hogy a szlovák demokraták máig nem kértek bocsánatot a szlovákiai magyarok deportálásaiért és arcátlan ítéleteikért, ellenkezőleg, akkori magyarellenességük ma is úgy ragyog a szlovák szuverenitás égboltján, mint a legfőbb fényforrások egyike. Ennyiben ők – a szlovák demokraták – is felelősek, akárcsak a cseh, majd szlovák asszimilációs praktikák, amelyek maholnap száz éve működnek. A megélt történelem nem ad menlevelet. Családom történetét hozhatnám fel példaként: sokan Baranyában, elcsehesített része a Sumavákban nyugszik.
Ha mégis akad olyan bolond, aki mindezek tudatában irredentizmusért kurjongat, az olyasmi, kicsiben, mint Auschwitz után zsidóként tagadni a holokausztot. Előfordul persze ilyesfajta skizofrén szerepvállalás is, de ez a tahóság netovábbja. A Jobbik irredentizmusa fölött nem szabad nagyvonalúan átsiklani. Aki ugyanis bármilyen objektívnek és racionálisnak tűnő érveléssel átsiklik ef ölött, az erkölcsileg jogosulatlanná válik a kisebbségi magyar érdekképviseletre, de legfőképp arra, hogy demokratának tartsa magát. Aki sunyin vagy nyíltan elfogadja az emberi megkülönböztetés politikáját, lehet mégoly művelt, okos és érző ember, mégis cinkossá teszi magát. Ez a fiataloknak szóló üzenetem. A jövő ugyanis rajtuk múlik. Választhatnak: minőség vagy minősíthetetlenség.
Ui.
Hogy is van ez a szlovákiai magyar választók színe-javával? A szlovák neonáci szellemre nem, a magyar neonáci szellemre igen? A mai szlovák klerikalizmusra nem, a mai magyar klerikalizmusra igen? A szlovák nacionalistákkal soha, a magyar nacionalistákkal vállvetve? A szlovák nacionalizmusra van rálátása, a magyar nacionalizmusra nincs? Satöbbi. A kommunizmus bezártsága egy bizonyos szintig a rendszert tagadó ember számára is elfogadhatóvá tette a diktatúrával kötött kompromisszumokat. A bársonyos forradalom idején azt feltételeztem, hogy a demokrácia nyitottságában a túlélési kötelezettség parancsa senki számára nem teszi elfogadhatóvá az újjáéledő autoriter szellemekkel kötött kompromisszumokat. Tévedtem. Ma már tudom, az önmeghatározás bonyolultabb kötelesség a demokráciában, mint a diktatúra bezártságában. A szabadság teszi bonyolultabbá. Az írást közli a pozsonyi Új Szó mai száma is.
