És akkor megálltunk Békásmegyeren.

Hogy miért álltunk meg, és miért pont ott álltunk meg, azt már nem fogom megtudni soha. Ha nem állunk meg, és nem ott, akkor én most nem ülök itt veled szemben, és nem iszom ezt a fröccsöt. Legközelebb a Lenfonónál álltunk meg, onnan már nem volt menekvés. De megálltunk öt percre Békásmegyeren. Leszállhattunk a dolgunkat elvégezni. Én testvéremmel álltam a peronon. „Tűnjünk el!”, mondtam. „Nem”, mondta ő erre határozottan. „De hát miért nem?”

„Mert én tisztelem a törvényt. Tisztelte apánk is, nagyapánk is. Ez kötött minket a hazánkhoz. A törvénytisztelet és a kultúra. Most a törvény akként rendelkezett, hogy el kell mennünk dolgozni.” Dolgozni? De hát te magad láttad, mi történt a gettóban.” „Az túlkapás volt. Nem a törvény.” „Most a túlkapás a törvény. És törvények során vezetett az út ide. Nincsen időnk, Laci, nincsen több időnk.”

Apánk postaaltiszt volt. Nagyapánk vasutas. Magyar császári és királyi vasutas. Soha nem szegtek törvény, soha nem hibáztak, soha nem késtek. Nem szegtünk törvényt mi sem soha. Egészen addig. Akkor is csak én. Megérintettem a kabátját, átölelni nem mertem, tíz méterre állt a legközelebbi csendőr tőlünk. Bementem az állomásépületbe, a középső folyosóra, melyben jobbra nyílott a két toalett, balra az irodák.

Szemben pedig a lengőajtó üvegén lehetett látni kifelé. Habozás nélkül mentem egyenesen, meglöktem a lengőajtót, és a legtermészetesebb dolognak tartottam, hogy nyitva van. Határozott léptekkel lépdeltem el. Pontosan tisztában voltam azzal az érzéssel, amely akkor magával ragadott. A szabadság érzete volt. És még valami, ami ezzel összefonódott szorosan akkor. Ahogy kiléptem a lengőajtón, elárultam nagyapámat, el apámat, el testvéremet. És el a hazámat is. Azt a hazámat, akkor. Abban a pillanatban megszűntem polgár lenni. Megszűntem tisztelni a törvényt. Megszűntem polgár lenni.

Mentem a megyeri házak között, tudtam, hogy lakik egy tanárom Csillaghegyen, nem szívesen, de egy éjszakára be is fogadott… de ez egy másik történet. Most csak azt akarom elmondani, hogy kiléptem azon az ajtón, és megszűntem polgár lenni. Nagyapám, apám, testvérem polgárok maradtak. Nagyapámat nyolcvanegy, apámat negyvenöt, bátyámat huszonkét évesen gázosították el. Törvénytisztelő magyar állampolgárként.

Én életben maradtam, mert nem tiszteltem a törvényt. És nem is fogom tisztelni soha többé azt a törvényt, amely az életemre tör. Azt a polgári törvényt, amely embertelen. Ezért szegtem törvényt 1948-ban, és ezért disszidáltam. Svédországban polgár lettem újra. És amikor olybá tűnt, az lehetek otthon is, hazajöttem. És polgár voltam, magyar polgár húsz éven át. Most nyolcvanhét éves vagyok. És megszűntem magyar polgárnak lenni megint. Ezt a törvényt nem tisztelem.

Hogy mit csinálok?

Unokámat tanítom svédül. Angolul már tud, németül tanul. Hát én tanítom svédül. Naponta egy órát. Tanítom svédül. Hogy szeghesse a törvényt. Hogy ha nem lehet polgár, akkor ember lehessen bármikor.