Egységben az Áser!
Ez az Áser, kit Thomas Mann regényfolyamából, a József és testvéreiből idézünk ide, Jákob tizenkét fiának egyike. József másik kilenc féltestvérével együtt alkot és gerjeszt itt ő – bár dühös, de komfortos – véleményegységet. Ennek lényege, hogy a felfuvalkodott József nem kedvessége és kiválósága, hanem ravaszsága és hazugságai révén nyerte el az ő rovásukra atyjuk kitüntetett kegyét. A véleményegység cselekvési és hazugsági egységgé fejlődött: a fiúk elhatározták, hogy apjukkal elhitetik, oroszlán tépte szét legkedvesebb gyermekét, s örökre hallgatni fognak arról, hogy kútba rekesztették, majd eladták őt.
Áser ezt a hazugságot éppoly hévvel képviselte, mint amilyen hévvel vádolta korábban hazugsággal Józsefet: „egy test legyünk és egy hallgatás, mintha nem külön lények volnánk... A megtörténtet meg lehet fojtani és meg lehet ölni hallgatással, melyet fölébe hengerítünk kősziklaként: fény és levegő híján elfogy lélegzete és meg nem történtté lészen. Higgyétek el, sok minden pusztul el így, ami megtörtént, ha eléggé törhetetlen fölötte a hallgatás, mert a szó lehelete nélkül semmi sem maradhat meg. [...] Mindnyájuknak tetszett ez, mert egyik sem maradt volna szívesen magára a hallgatásban, hanem szívesebben vettek részt egy hatalmas, közös, törhetetlen esküben, amelyben elrejtőzhettek gyöngeségükkel.”
Ásernek igaza volt. Rövid távon. Középtávon. Félhosszú távon. Hanem aztán sok-sok évvel és oldallal később Egyiptomban eljött az igazság pillanata. Találkoztak a testvérek a jó magasra emelkedett Józseffel, ki elhalmozta kegyével a testvéreit, és így szólt: „Aztán együnk-igyunk és vigadjunk mind a tizenketten, s emlékezzünk a régi időkre, csak éppen ne túl pontosan.” Ne túl pontosan! Bölcs szavak. A túl pontos emlékezés fölkavarná a rossz lelkiismeretet, melynek háborgását a testvéri közérzület ismét csak rágalmakkal s hazugsággal csillapíthatná. S kezdődne minden elölről. „...összehívtam a zempléni zsidókat, és azt mondtam, hogy kérem, ha nem akarják örökké az antiszemitizmust, hagyják abba a falu fölforgatását, hogy hol van a hokedlijük. Ha itt akarnak élni, akkor békét kell valahogy kötni az emberekkel.”
Így mesélt a háború utáni zalai pártitkárságának évei ről életútinterjújában Aczél György. Ha már oly valószínűtlenül fölbukkantunk azok életében, kik eltüntetésünkben keresték testük s lelkük javát, ne emlékezzünk túl pontosan az eltűnt hokedlikre. Hokedli vagy béke. Lehet választani. Aczél György azután később is az igazság mérséklésének, a hallgatás bátorításának és a hazugságra alapuló közérzület erősítésének a szolgálatában találta meg a hivatását. S láttuk, milyen tartós és nagy kuss lett a kis hokedlikből. Amikor az Áser idézett szavait tartalmazó második kötet, A fiatal József íródott, még állt a weimari köztársaság. Mire megjelent, Hitler már hatalmon, Mann pedig emigrációban volt. Ásernek való idők voltak azok: „A harmincas évek 1933 utáni szakasza a legtöbb német számára napfényes időszak volt; egy egész nemzedék megőrizte emlékezetében. A koncentrációs táborok, a német zsidók elnyomása, a náci propaganda fülsértő közönségessége csak egy elkeseredett kisebbség számára volt fájó gondolat; de mindez eltörpült amellett, hogy Hitler megteremtette a jólétet, naggyá és egységessé tette a nemzetet.”
„Hitler volt a modern világ legnépszerűbb forradalmi vezére. A hangsúly a népszerűn van, mert Hitler a történelem demokratikus, nem pedig arisztokratikus korszakához tartozik.” Ezeket az idézeteket nem jobbszéli honlapokról vettük, hanem John Lukacs könyvéből, A történelmi Hitlerből. John Lukacs még Lukács Jánosként rettegte s bujkálta át a vészkorszakot Budapesten. Róla aztán Hitlerrel kapcsolatban semmiféle apologetikus célzatot nem feltételezhetünk. Az ő bálványa Hitler ellenpárja, Winston Churchill, akiben a nyugati világ megmentőjét látja. De demokratát nem lát benne! Az arisztokratikus kor archetípusát, a reakcióst látja benne! A diktátorban pedig az arisztokratikus kort fölváltó demokratikus kor főhősét!Hitler képviselte a közérzületet. Ő volt az Áserek embere. Churchill pedig szembeszállt a közérzülettel. Szétrúgta a nagyon divatos és nagyon népszerű diktátorral, Hitlerrel való együttélés lehetőségének, az apai se mentnek a hazug és kényelmes közérzületét. Ahelyett ígért vért, verítéket és könnyeket.
John Lukacs öntudatos reakciós. Az ő szemében a tömegdiktatúra és a tömegdemokrácia ugyanannak a főtípusnak a két altípusa. Összeköti őket Áser szelleme. No de miért kell, hogy Ásernek az arisztokratikus kor reakciósa legyen az ellenpólusa?Miért nem lehet az a saját fejével gondolkodó polgár, az arisztokratikus kort fölbontó felvilágosodás embere? Mert ez a két dolog nem egészen két dolog. Lássuk csak: Immanuel Kant definíciója szerint „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” (Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?)
Nos, a felvilágosodásnak ez a jelmondata, a Sapere aude, a lehető legarisztokratikusabb tollból vétetett. Abból, melyből a „Gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg”. Horatiuséból, aki annyira gyűlölte ama „alacsony tömeget”, melyre támaszkodva Julius Caesar egyeduralomra, a köztársaság felszámolására tört, hogy csatlakozott is Caesar gyilkosaihoz. Cassiushoz, kiről Shakespeare Julius Caesarjában a címszereplő így beszél: „Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül, / És síkfejű (jól fésült −R. S.), kik éjjel alszanak. / E Cassius ott sovány, éhes színű; / Sokat tűnődik s ily ember veszélyes. [...] Szüntelen olvas, nagy figyelmező; / Átlát az embereknek tettein.” A Caesart éltető „kövér népet” pedig Casca írja le: „a gyülevész felsivalkodott, összeverte kérges tenyereit, felhányta izzadságos hálósipkáit, s oly temérdek büdös lélegzetet bocsátott ki... [...] Részemről nem mertem nevetni, félvén, hogy ha szájamat kinyitom, teleszívom magam romlott levegővel.”
Mi az iskolában Horatius tömeggyűlöletével már csak Babits Mihályon keresztül találkoztunk. Az ő In Horatiuma az ókori kolléga ódájának első soraival kezdődik. Korunk reprezentatív tömeggyűlölője, egyben a mély populista politikai tömegszeánszokon sivalkodó „kövér nép” népszerű hoppmestere, Bayer Zsolt, ki olyannyira rajong Babits Mihályért, hogy nemrég még Illyés Gyula leghíresebb sorait is néki tulajdonította. Na, ő imádja idézni ezt a „Gyűlöllek...”-et. „Istenem, hajdan Horatius arisztokratikus előkelősége volt ez, ez a Carpe diem. [...] A mai Carpe diem a trágyaférgek öröme. S Horatiusból mára leginkább ez maradt: »Odi profanum vulgus!« Bizony, bizony! Már Babitsunkat is majd’ kiközösítették emiatt. Pedig az ő elefántcsonttornyának tövében még valami élhető élet hullámzott. Hitekkel és tabukkal. Örökérvényű igazságokkal. Múlttal és jövővel. Átlátható és átélhető társadalmi hierarchiával. Nemzeti öntudattal. [...] Smára eltűnt. Odalett. Megette, felzabálta a »haladás«. A mindenben kételkedés, a hit lerombolása, a tabuk ledöntése, az örök kételkedés, a liberalizmus. [...] »Gyűlöllek! Távol légy, alacsony tömeg!« Ez a rémületes igazság. Sajnos” (Bayer Zsolt: Olaszliszka Újpesten, Magyar Hírlap, 2010. szeptember 13.). Így lehet azonosulni a kételkedés, a Sapere aude gyűlöletében Caesarral, a köztársaság elpusztítójával a köztársaság rendíthetetlen hívére, Horatiusra hivatkozva.
Akik az In Horatiumból Bayerrel ellentétben több sort is ismernek, azok tudják, hogy Babits nem egészen azonosult az általa idézett arisztokratával. Miután maga is a Bayerék által gyűlölt haladás embere volt: „Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra. / S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily / mértéken zengte a megelégedést, / hadd dalljam rajt ma himnuszát én / a soha-meg-nem-elégedésnek! [...] állj akarattal a / rejtett erőkhöz, melyek a változás / százszínű, soha el nem kapcsolt / kusza kerek koszorúját fonják.” Azok pedig, akik Babitsot innen-onnan kiközösítették, akik az általa fémjelzett Nyugatot a nemzetidegenség, a kozmopolitizmus fertőző gócaként mocskolták, akik elkobozták a Fortissimót, és vallásgyalázás címén vádat emeltek miatta, akik 1919 őszén kirúgták az egyetemről, akik azzal vádolták, hogy nemzetellenes, liberális tollnyűvőknek osztogatja a Baumgarten-díjat, azok bizony Bayer és gazdái kedvencei, az úri Magyarország hatalmi folytonosságát képviselő, Tisza–Horthy-féle „arisztokratikus” vonal zászlóvivői voltak. Babits meg a liberális polgári kultúráé.
Babits a XIX. századi liberalizmus dicsőségét zengte. A tömegdemokrácia liberalizmusának paradoxonába éppúgy beleakadt,mint John Lukacstól Kertész Imréig oly sokan. 1938májusában az Anschlusstól megrettenve írta meg a szanatóriumban A tömeg és a nemzet című cikkét, melyben az előző század liberális nemzeti elvéből a liberálist is, a nemzetit is siratja. Leírja, hogyan destruálja az uralkodó kurzus „nemzeti jelszók alatt, magát a nemzet elvét”, és megfogalmazza a demokrácia paradoxonát: „Ki fogja visszaállítani a szellemnek régi tekintélyét a tömeg előtt? Ki bírja rá a sokakat, hogy hallgassanak a józan kevesekre? Ijesztő paradoxona a demokráciának! Amit csak a mélyebb s komolyabb kultúra oldhat meg...”
Ebből a paradoxonból következik, hogy a felvilágosodás egyszerre populáris és arisztokratikus. Egyszerre indul a demokrácia és az abszolutizmus felé. Ezt a paradoxont magyarázza Kant is a minta felvilágosult mintaabszolutista II. Frigyesnek fent idézett művében: Az a jó uralkodó, aki rendelkezik elég erővel akarata átviteléhez, ezért mondhatja, „amit egy szabad állam nem merészelhet mondani: okoskodjatok, amennyit akartok, és amiről akartok, csak engedelmeskedjetek! [...] Úgy tűnnék, a nagyobb polgári szabadság előnyös a nép szellemének szabadsága szempontjából, ehelyett azonban legyőzhetetlen akadályokat gördít elé; ezzel szemben, ha ama szabadság egy fokkal csekélyebb, az helyet teremt az utóbbi számára, hogy legjobb képessége szerint kiterjeszkedjék. Mert ha a természet a kemény burok alatt kifejlesztette a csírát, amelyről a leggyengédebben gondoskodik, nevezetesen a szabad gondolkodásra való hajlandóságot és hivatottságot, akkor ez fokozatosan visszahat a nép érzületére (miáltal ez egyre inkább alkalmas lesz a cselekvés szabadságára).”
A szabad gondolkodás terjedésének valóban feltétele a szabadság korlátozása. A többség szabadságáé. Ebben Kantnak természetesen igaza volt. De a többség szabadságának a korlátozása csak akkor szolgálja a szabad szellemet, ha nem egy abszolutista szuverén, párt vagy uralkodó önkényén, hanem a szabad gondolkodást, a világnézeti szabadságot és a véleménykisebbségeket védő törvényeken alapul. Mi itt Magyarországon is éltünk már olyan diktatúrában, mely fennállása jelentős részében többségi támogatást élvezett. Mint Hitler Németországban. Sokan éltek már és élnek most is szerte a világon ilyen diktatúrákban. Például Kínában és Belaruszban. Tévhit, hogy a diktatúra mindig arra kell, hogy erőszakkal pótolja a demokratikusan megszerezhető többségi támogatást. A diktatúra sokszor csak azért (és mindig azért is) kell, hogy a szabad és szuverén gondolkodás terjedését és erősödését gátolja. Hogy megvédje a tömegdiktatúra és a tömegdemokrácia közös alapját: Ásert. Mert hát amíg a Sapere aude kisebbségének szabadságát biztosítják, addig fennáll a veszélye annak, hogy ez a kisebbség egyre nagyobb, a tömegdemokrácia pedig egyre minőségibb lesz.
S az idő malmaiban lassan felőrlődik az ő paradoxona, mely Babits lelkét háborgatta. Ennek a folyamatnak a visszafordítását célozza a többségi elv abszolutizálása. Az abszolutizált többségi elv: ez a tömegdemokrácia és a tömegdiktatúra találkozási pontja. Az a pont, ahol a többség a felhatalmazási törvényben mindenre felhatalmazza Hitlert. Orbán Viktornak teljességgel igaza van abban, hogy bármekkora többség az áseri többség, addig nem érezheti biztonságban magát, amíg a társadalomban az alapvető kérdésekről nyílt viták folynak, amíg a tömegdemokrácia tömegembere nincs megfelelőképp elszigetelve a létére vonatkozó legfontosabb kérdésektől, amíg nem gondol Áserhez hasonlóan természetesnek bármit, amivel a többséggel egy véleményen lehet. Ezen az igazságon alapul Orbán Viktor 2010-es kötcsei víziója: „létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli. [...] folytatjuk-e a magyar társadalomról szóló értékvitáinknak a napi politikai célok érdekében történő szétzilálását, az egész társadalmat újra és újra megosztó vitákat, vagy benn tartjuk az elit szűk köreiben, ahol a helye van?” Ez a kötcsei gondolat lényege: Magyarország áserizálása.
