Hát itt már nem olyan könnyű kedélyeskedni, és ez nem is a legélesebb helyzet, hiszen néhány évtizede még kerültek börtönbe ma élő írók világnézeti okok miatt. Ha közeliekről írunk, szűkülnek a lehetőségeink –más emberekkel együtt életben lenni gyengeség. Az erdélyi származású Kuncz hírlapíró, író és tanár, a francia kultúra szerelmese volt. Ha tehette, a nyári szabadságából pár hetet Franciaországban töltött, ám 1914-ben apja megpróbálta lebeszélni: – Ne. Ugyanis ekkorra a nemzeti lelkesedéstől vezérelt szerb diák már megölte Habsburg Ferdinánd trónörököst, és számítani lehetett rá, hogy a Monarchia megtámadja Szerbiát. Atyja féltette Aladárt, de ő menni akart: – Legyen csak nyugodt, atyám, ha háború lesz, az nem ér Bretagne-ig. A franciák nem szövetségesei a szerbeknek – talán így mondta.

Azzal elutazott egy barátjával, és igen jól érezték magukat; az emberek kedvesek voltak, az óceán hatalmasan csillogott, a szél álmosítón zúgva porlasztotta a homokos partra futó hullámokat, Aladár lebarnult, beleszeretett egy francia nőbe, aki mindig fehérben volt, az is őbelé, egymáséi lettek, nyár, nap, víz, szél, opálos páratömegek úsztak fölöttük, sós volt a csók, édes a far breton, tüzes a calvados – hősünket még az sem gondolkodtatta el, hogy azért lehet olyan zavartalanul boldog kedvesével, mert annak katonatiszt férjét már hetekkel előbb mozgósították.

A két magyar úrigyerek fesztivált szervezett a falu főterére, díjakat adtak a legszebb breton dal és tánc előadóinak, a fürdővendégek tapsoltak, a helyiek nevettek, aztán a lepényevőverseny és a fáklyás felvonulás után jött a hír: Ausztria–Magyarország megüzente a háborút Szerbiának. Aznap este Aladár csomagolt, és a szép francia nő könnyezve karolta át a térdét: – Ne. De ő Párizsba akart menni – a falu vasútállomására siettek barátjával, a szerelmes nő sírva futott utánuk, erre gyorsítottak, a nő mind kisebbnek látszott, végül csak egy fehér folt maradt belőle, aztán az sem, csak Aladár emlékeiben az a „tiszta csók”, amivel az utolsó reggelen elváltak egymástól.

Párizsban lemaradtak az utolsó hazafelé induló vonatról, a hatóság átmeneti internálótáborba zárta őket, aztán néhány hét múlva egy szigeten kötöttek ki, egy düledező középkori erődítményben, Noirmoutier várában, a Fekete kolostorban. A romnak legutóbb az 1871-es porosz–francia háborúban voltak lakói, szintén civil internáltak – a vakolat potyogott, a födémen rések, szalmatörmelék hullott a foglyok nyakába a felső lakóktól, az udvaron mély sár, a huzatos termekben több százan zsúfolódtak öszsze Németország és a Monarchia területéről: németek, lengyelek, csehek, magyarok, tiroli olaszok, zsidók, osztrákok, szlovákok, sokféle turista és alkalmazott – tanár, ügyvéd, mérnök, szűcs, asztalos, női szabó, pincér, gépész, cirkuszi betyárlovas, bankár, matróz, órás, borbély, cimbalmos, volt olyan, aki már alig beszélte az anyanyelvét, mert 40 éve kint élt, és akinek tizenegy gyereke született helyi asszonytól. Voltak Eötvös-kollégisták, grafikusok, szobrászok, festők, komponisták, mindenféle népség, akiket Párizs boldog levegője éltetett – és akik a tarka Párizst éltették –, aztán a háborús paranoia bekerített: hátha kémek.

Az érkezés után a parancsnok közölte velük, hogy nyugodjanak bele, innen nem tudnak megszökni, rendezkedjenek be, készüljenek fel rá, hogy ez a háború hosszan el fog húzódni, talán még fél év is lehet belőle, aztán humánus okok miatt lemondott, nem értett egyet főnökei intézkedésével. Nem szép dolog vétlen civileket bezárni. Az új főnök a joviális Guillaume őrmester lett, aki nem zaklatta őket rendszabályokkal, akkor feküdtek, keltek, amikor akartak, akkor énekeltek és azt, amikor és amit akartak, igaz, a körülmények javításával sem törődött, viszont mosolygott rájuk, részt vett a tréfáikban,még közös fotókon is szerepelt velük, és ez az életébe került: pár hónap múlva a frontra küldték, ahol az első napokban anélkül halt meg, hogy egyetlen golyót kilőtt volna.

Pék volt, békés ember. Jött a testi és lelki nyomor, a nélkülözés, a betegség, halál, őrület, centiméternyi saját területekért vívott küzdelem a zsúfolt szobákban, a helyi polgárok nacionalizmusa; és volt részvét és egyszerű emberség is; mindenféle érzelem és árnyalat és extrém történet, ami egy világvégi szigeten, egy zegzugos romhalmazban elképzelhető, ahol az őrség is az emberi együttérzés meg a felettes hivatalok lelketlensége közé szorulva őrlődik, és a bánásmód az aktuális parancsnok természetétől vagy egy-egy fogoly párizsi pártfogóinak befolyásától függ. A kis breton üdülőfaluból utána küldték a hátrahagyott holmiját, a csomag majd egy év múlva érkezett meg; „..a drapp színű japánselyem nyári ruha, fehér nadrág, fehér vitorlázó szvetterek, egy könnyű pepita ruha, fehér szabadnyakú sportingek. Mellettük mindjárt a füstölgő, zord téli dolgok, amelyeket a börtön patinája már belepett. Foszlásnak induló, zöld átmeneti kabátom, a kék paraszt maillot, a nagy barna sál, egy fekete bársony nadrág… Két különböző élet, talán két különböző ember kötélen lógó jelmezei érthetetlen egymásmellettiségben.” Hősünk megsejtette, hogy a világ nem black & white.

Kuncz Aladár még egy másik várbörtönben is lakott, aztán végül hazajutott, tette tovább a dolgát, és közben megírta fogsága dokumentumát, amely több lett, mint dokumentum: regény lett; a Fekete kolostor. 1931-ben kiadták, hatalmas hazai és nemzetközi sikert aratott, imádták a franciák, az angolok, a németek és a magyarok is, aztán pár év múlva gyorsan elfelejtették, mert zavarta őket a következő világháborúra való készülésben. A háború megvolt, és ezután a németek már olyan nevelési kultúrát alakítottak ki, amely a szembenézésre tanított, a magyarok pedig ismét olyat – amilyet. Kuncz Aladár ebbe már nem szólt bele; röviddel a Fekete kolostor megjelenése után meghalt.

A nagy mű és a nagy szerző nem ítélkezik. Beszéd nélkül adja azt, amihez a beszéd amúgy sem elég: érzéseket kelt bennünk. Kuncz egy rossz szót sem mond a háborúra, sem a hazájára, sem az ellenséges országra, csak életeket, élményeket és történeteket ír; az ítéletet az olvasó hozza meg: a haza nevében háborúzni hazugság, a fogság őrültség, a háború is, torzítják a jellemet, belső harcra kényszerítenek, és ki tudja, min múlik, hogy az összetartás, az állatiasság vagy a téboly győz ebben a harcban. Ez csak ott derül ki. Ne tessék kipróbálni.

Noirmoutier vára, az internálás helyszíne