Százharminc éves gólgyár
Mert két nagy mesterlövészről van szó, aki az igazi, hovatovább elfeledett magyar futball emlékműve is lehetne, elvégre akkor játszott együtt a válogatottban, amikor az legutóbb olimpiai döntőt vívott. Münchenben, az 1972-es játékok labdarúgó-csúcstalálkozóján az idősebbik, Dunai Antal volt a center és az akkor még tinédzser Várady Béla a balszélső. Dunai néhány hónappal korábban, az Európa-bajnokság belgiumi négyes döntőjében is szerepelt. Honfitársaink azóta egyetlenegyszer sem jártak a kontinenstornán. Ám hajdanán mind a Benelux államból, mind az NSZK-ból lógó orral tértek vissza a magyar játékosok, mert az Eb negyedik és az olimpia második helye egyaránt súlyos csalódást keltett. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány viszont látnoki szavakat mondott annak idején Liege-ben: „Megtanuljuk még becsülni az ezüstérmet.” Ma már nem is álmodunk róla...
Dunai nyert aranyat is, sőt két gólt ért el Mexikóvárosban, az 1968-as nyári játékok magyar–bolgár döntőjében (4-1). Akár háromszoros olimpiai bajnok is lehetne, ha hetvenkettőben Várady vezető góljára nem válaszol kettővel a ragyogó lengyel középpályás karmester, Kazimierz Deyna, s ha 1964-ben Lakat Károly edző „kíváncsiságból” beállítja a tokiói labdarúgótornán. Japánba kivitte a pécsi Dunai II-t (az I Antal bátyja, a mecseki klubban 266 első osztályú mérkőzést játszó, egyszeres válogatott János volt), de még véletlenül sem tette be a csapatba...
Hiába, azokban az időkben várni kellett, míg valaki befért. A hatvanötben Újpestre igazoló futballista Anti – az antifutballista ellentéte – hatvanhétben 36, hatvannyolcban 31 beköszönéssel lett gólkirály és európai ezüst- meg bronzcipős, de az A válogatott kezdő tizenegyébe a két évad alatt szerzett hatvanhéttel sem tudott bekerülni... A mexikói olimpia előtt interjút kért tőle a Képes Sport, s bár kijelentette, hogy ötkarikás diadalra vágyik, a beszélgetés sokkal inkább volt szomorú, mint vidám, mert a csatár legalábbis sejtetni engedte, hogy nem csupán a játékokon szeretné viselni a címeres mezt.
A balösszekötő 10-es dressze abban az időben Farkas Jánoson feszült. S korántsem egyedül Dunai sóvárgott reménytelenül a meggypiros felső után, hiszen Tichy Lajosnak az 1964-es, magyar bronzéremmel zárult – és itthon szintén éles kritikákat kiváltó – Európa-bajnokság után már csak az 1971 őszén rendezett válogatott-búcsúmeccs jutott a nemzeti együttesben. A jugoszlávok ellen Dunai II váltotta őt a tizedik percben. Mert 1969 májusában, a csehszlovákokkal vívott vb-selejtezőn megtört az „átok”, a roppant eredményes újpesti játékos bemutatkozhatott az A csapatban. Az avatás tökéletesen sikerült: az újonc a tizenkettedik percben ragyogó mozdulattal vette át Zámbó Sándor labdáját, és hasonlóképpen kitűnő lövést küldött Alexander Vencel kapus hálójába. A magyar együttes – 80 000 néző előtt – 2-0-ra nyert, és akkor még senki sem sejtette, hogy az év decemberében Marseille-ben is jönnek a csehszlovákok...
Addig azonban Dunai Prágában is szerzett egy szédítő gólt – a Ferencsik Jánossal konkuráló dirigens, Göröcs János emblematikus indításainak egyikét bámulatosan kezelte le –, ahogyan azt az Újpestben rendszeresen megtette. Ezüst- és bronzcipős időszakában mesterhármassal szomorította el a Haladást (6-1, Megyeri út, 24 000 néző), az MTK-t (4-3, Hungária körút, 28 000), a Szegedet (5-0, 10 000), majd megint a Haladást (6-0, Szombathely, 14 000), a Pécset (5-0, 20 000), a Diósgyőrt (9-0, 15 000). Az utóbbi két zárójel között nincs elírás: kilenc-null volt a vége. A Szeged ellen meg tizenegynull... Akkor Dunai II-t Dunai IV-nek is írhatták volna, mivel négyszer zörgetett be, akárcsak szintén ellenállhatatlan csatártársa, Bene Ferenc.
S ez csupán néhány darab a hatalmas kincstárból... De azt sem mulasztom el felidézni, hogy 1966-ban „oxival” lőtte az első gólt a Köln elleni Vásárvárosok Kupája-vissza vágón; a „kinti” 3-2-es vereségért az Újpest 4-0-lal vett revánsot, noha a német együttesben olyan hírességek futballoztak, mint az abban az évben vb-ezüstérmes Weber és Overath (utóbbi 1974-ben világbajnoki címet nyert az NSZK válogatottjának extraklasszis irányítójaként). Aztán 1970-ben eldöntötte a bajnoki döntőt – az Újpest–FTC 3-2-n a második gólját a kilencvenedik percben szerezte –, majd 1971-ben „egymaga” ejtette ki a BEK-ből a Valenciát: mind Spanyolországban, mind idehaza (1-0, 2-0) kizárólag ő iratkozott fel az eredményjelző táblára. S ugyanabban az esztendőben volt egy lövőcsele a norvégokkal vívott Eb-selejtezőn (4-0): néha azt képzelem, Karlsen kapus talán még most is repül...
Sajnos, a vb is „ugrott”. Hatvanhatban Dunainak esélye sem nyílt a részvételre – Tichyn kívül Varga Zoltán is csak tartalék volt, Göröcs pedig „itthon készült” –, hetvenet elvitte Marseille, hetvennégyet a „svéd” 3-3. Úgyhogy a 31-szeres válogatott gólgyáros nem szerepelt világbajnokságon. Miként a 36-szoros válogatott Várady sem. Ő hetvennyolcban elutazott ugyan Argentínába, de egyszer sem játszott, mert a németországi előkészületek során egy szabadrúgásnál elcsúszott az akkoriban még teljességgel szokatlan műfüvön – amelyet a magyar–tunéziai próbamérkőzéssel is reklámozott a híres sportszergyártó cég –, és oly súlyosan megsérült a combján, hogy csupán „turista” lehetett a Mundialon. Pedig, ha egészséges (és ha – különös családi okból – nem dől ki lelkileg a kapusok másik veszedelme, Fazekas László)...
Mert az angyalföldi Várady Béla épp olyan hatékonysággal termelt, mint Dunai: 1977-ben ugyanúgy 36 góllal lett gólkirály és európai ezüstcipős, akár újpesti pályatársa tíz évvel korábban. Amíg azonban Dunait a tizenhatoson belüli megoldások jellemezték – a befejezéseken kívül hányszor sarkazta vissza a labdát a mögötte érkező Benének! –, addig a XIII. kerület bombázója már akkor is rettegést keltett az ellenfelekben, ha harmincméternyire járt a kaputól. Sőt: Csepelen a kezdőkörből bevágta a szabadrúgást Kovács Attilának (1983: 5-2 a Fáy utcaiaknak), és az oldalvonal mellől, szintén „beláthatatlan” távolságról lepte meg Rothermel Ádámot (1976: 4-5 az Újpesttel szemben úgy, hogy kilenc perccel a befejezés előtt még 4-2-re vezettek a piros-kékek). Rúgótechnikájára, lövőerejére jellemző, hogy amint szabadrúgáshoz jutott a Vasas az FTC elleni rangadókon, a sorfalba beállni nem akaró Nyilasi Tibor a díszpáholy felé vette az irányt, mert az jó messze volt a kispadtól. Így onnan hiába harsogta Dalnoki Jenő, a selypítő ferencvárosi játékos-, majd trénerlegenda, hogy „Nyilaszi-i-i-i!”...
Az ágyúzó Várady – a türelemre kötelezett Dunaival ellentétben – úgy robbant be a magyar labdarúgás legelső vonalába, ahogyan föld-levegő rakétái csapódtak a kapuba. Tizennyolc évesen már együtt játszott labdaművész elődjével, Farkas Jánossal, egy évvel később pedig vezető gólt szerzett a müncheni olimpiai döntőben. (Bemutatta Hubert Kostka lengyel kapusnak, hogy középre, Dunai II-höz passzol, és az alapvonal közeléből, váratlanul a „rövid” sarokba lőtt.) Egy héttel az ötkarikás csúcstalálkozó után pedig irtózatos szabadrúgást küldött Szentmihályi Antal kapujának jobb sarkába: Vasas–Újpest 3-0... (Dunai is játszott, de hasonlóan boldogtalannak tetszett, mint hét nappal az előtt.) Húszesztendős korában mesterhármast ért el a Honvéd elleni kupadöntőn (4-3), és úgy látszott, nem lehet megállítani; miként a pályán, a felemelkedésben sem. Ám közbeszólt egy cikk.
Az újságban megjelent: az ifjú Várady annyira megrészegedett a gyorsan jött sikerektől, hogy cigányzenekarral húzatja a nótáit a Balatonban... Az értesülés nem nélkülözött minden alapot, ám a vizes úri murit nem az angyalföldi center, hanem egy székesfehérvári labdarúgó rendezte. A Vasas-csatár hiába bizonygatta Illovszky Rudolf szövetségi kapitánynak – és „örökös” Vasas-edzőnek –, hogy nem is járt a magyar tengernél, a szakvezető rárivallt: „Még hazudik is nekem!” A szeretett trénerrel egyéb problémája is akadt. A botrány elültével a válogatottól a Vasashoz visszatérő Illovszky azt mondta neki: „Túltengünk középcsatárban, itt van Kovács, Gass, Izsó és maga. Kovács kimegy hát a jobb-, ön meg a balszélre.” Várady azt felelte, ő nem játszik a vonal mellett. (Tizenévesen az olimpián még balbekk is szívesen lett volna.) Erre a mester a kispadra ültette azzal, hogy szóljon, ha megjön a kedve a szélsőjátékhoz. Néhány hét elteltével a center jelezte: mintha már nem idegenkedne annyira az új szerepkörtől...
A balszélről szerzett 36 gólt 1976–77-ben, és ki tudja, hányat készített még elő lövésszerű, a belsőket eleinte valósággal fejbe vágó, de hallatlanul pontos beadásaival. A Vasas abban az évadban kereken 100 gólt ért el – majdnem annyit, mint Dunai 102 gólos Újpestje 1968-ban –, és az angyalföldi tábor nem hiába énekelte, hogy „Várady az év labdarúgója”, mert a csatár (az irányító Müller Sándorral együtt) valóban az lett. Volt olyan hete, hogy – szombat, szerda, szombat ritmusban – három szabadrúgásgólt ért el, nem éppen jelentéktelen találkozókon: szétlőtte az Újpest (4-1), a csehszlovák válogatott (2-0), majd az FTC hálóját (4-1). Az SBTC-nek Salgótarjánban – a házigazdák 3-2-es vezetése után – hármat (5-3), a Fáy utcában négyet rámolt be (4-1), Békéscsabán szintén triplázott (3-2), és úgy imádta a Fáy utcai publikum, hogy amikor a szegedi Kádár leterítette, hiába sántikált le a pályáról: a nézők kikövetelték, hogy ő rúgja a tizenegyest. Visszament, belőtte a büntetőt, aztán 3-0-nál (a vége 5-0 volt) tényleg lebiceghetett...
Hetvenkilencben a Népstadionban valaha látott legszebb gólok egyikét produkálta: a félpályától átvitte a labdát a ferencvárosi védelmen, majd három lövőcselt mutatott be, végül – miközben szinte az összes zöld-fehér játékos hátraérkezett – tíz méterről, jobbról a bal felső sarokba ívelt (5-3). Palotai Károly, a mérkőzés bírája – a hatvanas években győri bajnok és olimpiai aranyérmes futballista – azt mondta: ha nézőként van jelen a meccsen, gratulált volna ezért a különleges alakításért. Ment a játék, de a Videoton elleni 5-1-es meccsen Várady felköpött a levegőbe, Mészöly Kálmán edző, a Vasas korábbi világklasszis középhátvédje pedig azt hitte, neki szól e gesztus. A géppuskalábú Béla úgy tartja, 1980-ban ezért maradt ki a válogatottból – Mészöly idő közben szövetségi kapitánnyá lépett elő –, s valóban, a továbbiakban már csak háromszor szerepelt a legjobbak között. Számára a hetvennyolcas vb után a nyolcvankettes is elúszott...
De utólag már sopánkodni kár, ráadásul – ha néhány epizódra búsan gondol is vissza a civillé lett Várady és a Spanyolországban szép edzői karriert befutó, itthon az olimpiai válogatottat az 1996-os játékokra vezető Dunai – a két góllövészeti élüzem büszke lehet a múltjára. A kettő együtt százharminc éves, és az idősebb 202 újpesti, a fiatalabb 174 angyalföldi gólt gyártott. Még a következő századot is megérik, ha addig élnek, ahány „dugót” számolnak...
