Sok polgári dolog van, pontosabban soknak van még nyoma, maradéka, bár sok el is enyészett az idő és a polgári világ szertefoszlásával. Nincs már vasalt fehér inges, rakott szoknyás, habos kávés gyerekzsúr, nincsenek turistaházak, odavan a kalapos, nyakkendős, zakós világ, a munkássportpályákat szétdózerolták, magyar polgárember alig-alig teheti be lábát az Operába, és nyilván kiszorul majd a felglancolt Zeneakadémiából is.

De a színház kiirthatatlan, s bár a hangversenyéletnek annyi már, reneszánsza van a házi muzsikának, klubok bújnak elő a televényből, és van még maradéka a legpolgáribb intézménynek, a könyvnek is. Van, de nem sok.

Ma egy gimnazista vagy egyetemista számára egy könyv arra való, hogy megnézzen benne valamit, vagy megtanulja azt, ami abban a könyvben le van fektetve éppen. Nem is értik azt a régi diskurzust, miszerint ki-ki melyik tíz darab könyvet vinné magával, ha csak annyit vihetne. (Aztán mikor arra került a sor, nem vihetett egyet se, persze. Radnótinak volt egy Arany-kötete Borban, amíg csak a deli magyar keretlegény el nem kobozta tőle.)

A polgárnak a könyv zászlaja, támasza, életének talpazata volt. A magyar könyv, a magyar irodalom kötötte a magyar polgárt a magyar hazához. És mindenhez egyáltalán: múlthoz, családhoz, szerelemhez, szülőhöz, jövőhöz. Sokan megírták, megmondták, elpanaszolták már: vége a könyvkorszaknak. Én ezt magam tapasztalásaiból is igazolhatom. Gázoltam széthányt könyvtárromokon, könyvhalmokon, szemétre hányt könyvkupacokon nem is egyszer. Senki meg nem mondhatja, hány könyvtár, munkahelyi, szakszervezeti és családi esett áldozatul a rendszerváltásnak, a könyvtelenség korának.

Én még láttam szocdem könyvtárat is, otthonit, szervezett munkás emberét, Kautskyval, Bernsteinnel, Szabó Ervinnel, Marxszal, német nyelvű brosúrákkal. Meghalt az öreg szaki, a könyvek meg mentek a szemétbe. Nem a gyerekek tehetnek erről: a könyvtárnak gazdája van, egy, nélküle elpusztul a könyvtár. Láttam irodalomtudós negyvenezer kötetét, mely árván maradt. A gyerek e könyvek között nevelődött, élt, de hiába, nem tudta a könyvtárat magához szelídíteni, becsomagoltatta, és elküldte az egészet a papa nevelőiskolájába.

Sok könyvet örököltem, de sokat költözködvén, sokat is hagytam el. De mindig van majd teljes Mikszáthom, Krúdym, Móriczom, Karinthym, Szép Ernőm, Kardos G.-m. Nem élhetek Svejk és Lasik Roitschwantz nélkül se soha. Valami mindenkiből maradt; dédpapából, dédmamából, nagyszülőkből, nagynénikékből. Anyai francia nyelvű egypolcnyi, egy feleségtől orosz ugyanannyi; mindkettő maradék már, elosztogattam a zömöt, de őket, ha már nem is használom, de látnom, éreznem jólesik. Mert a könyv nem praktikus jószág. Annak van lelke is. Múltja, története.

Tegnap levelet hozott a posta, Sándor Anna küldte. A borítékban kis kötet bújt. Kosztolányitól a Zsivajgó természet című. A könyvecske egy másik példánya megvan nekem. De nem ez.

Mert ez adjusztálva van, ezt magáévá tette egykori gazdája. A belső előlapon ez olvasható: „Ne lopd el a könyvemet, a jó Istenre kérlek mint I. osztályú kommunista.” A belső oldalon meg ez: „Vidor Ferike könyve. Nemzeti Színház”. Vidor Ferike közel áll szívemhez. A huszadik század elejétől a Kádár-kor kiteljesedéséig énekelte Nádor Mihály és Gábor Andor kabarédalait, mindenekelőtt a cselédnótákat. A szövegszerző feleségül is vette őt egyszer. Az OMIKE-esteknek állandó szereplője volt. Mikor leparancsolták a színpadról, írt egy kis önvallomást. Kivettem a Szabó Ervin Könyvtárból, egy buli során ellopták íróasztalomról.

Állítólag még 1958-ban is mindig egy bekészített kis kofferral járt át az egykori Híradó mozi házától, amelyben lakott, a szomszédos Nemzetibe, hogyha délután véletlenül a gettóba kellene vonulnia, legyen nála tiszta fehérnemű és fogkefe, szappan.

Sorsának egy kis darabját most már én őrzöm e kis tenyérnyi könyvben. Mert a könyv erre is való. Szelence.