− Gondolkodott azon, mi lett volna, ha a kilencvenes évek végén megkapják a Nemzeti Színházat Babarczy Lászlóval?

− Amit elképzeltünk a Nemzeti Színházban, az arra hasonlított, amit később az Imre Zoltán–Hudi László páros gondolt. Mi is úgy terveztük, hogy az előadások jelentős része vendégprodukció lesz. Persze legyen saját, nem túl nagy társulata is önálló előadásokkal. Elképzelni, elgondolni jó volt, szívesen vettem volna részt olyan munkában, amely felépíti a Nemzetit. Jobb ízlésű, arányú és színpadtechnikájú színházat lehetett volna csinálni, mint a mostani, ami egyrészt túltechnicizált, másrészt ízlésében ódon, gagyi. Nem hiszem, hogy szerettem volna hosszan igazgatni a Nemzeti Színházat. A képességeim nem logisztikai természetűek.

− Akkor minek pályáztak?

− Mert volt egy jó elképzelésünk Babarczy Lacival, akivel remekül kiegészítjük egymást. Ő kiváló vezető, én meg egy kérlelhetetlen ízlést képviseltem volna ebben a munkában.

− Bántotta, hogy nem önök kapták meg, hanem Bálint András?

− Miért, Bálint András a Nemzeti igazgatója lett? Tulajdonképpen mázli volt, hogy nem kaptuk meg.

− A mostani új Nemzetibe beszállna? Rendezne?

− Vidnyánszky Attila megnyerte a Nemzeti Színházat, a jobboldali sajtó úgy tudja, hogy baráti kezet nyújtott nekem, és megkért, rendezzek nála. A valóság ezzel szemben az: Vidnyánszky Eperjes Károlyt küldte, hogy kérdezzen meg engem. Szerintem ez erőteljes különbség. Mindeközben Vidnyánszky Attila heti nyilatkozataiban vagy személy szerint engem támad, vagy engem és a színművészeti egyetemet. Azt is válaszoltam Szamócának: Attila döntse el, meghív vagy lő rám. És utána beszéljünk, de személyesen.

− És ha megkeresi, vállalja a rendezést?

− Ahogy elnyerte a Nemzeti Színházat, háborús helyzet alakult ki. Háborús helyzetben pedig nem megyek oda, ahol nem érzek pártatlan figyelmet. Vidnyánszky Attilát jó művésznek tartom, de minden megnyilvánulása ideológiai természetű. Arra a politikai hátszélre támaszkodik, ami őt viszi. Ilyen értelemben nem lehet vele független művészként beszélni. És önmagát sem tekinti annak, hiszen a megnyilatkozásai zsdanovi pózból, valamiféle ideológiai mindentudásból érkeznek, és ez szerintem nem tárgyalási alap.

− Ön függetlennek tartja magát?

− Teljes mértékben. Semmilyen haveri viszonyom nem volt egyik kormánnyal sem.

− Vidnyánszky Attila azt nyilatkozta: nem engedték őt tanítani a színművészetin. Mi ennek az oka?

− Ebben sem mond egyértelműen igazat Vidnyánszky. Hívta őt tanítani Meczner János, amit ő elfoglaltságára hivatkozva visszamondott. Ezt később úgy interpretálta, hogy ez a tárgyalás valahol abbamaradt. Mikor kineveztek rektorrá, összehoztam egy bizottságot öt fontos – pesti és vidéki – színház igazgatójából. Kértem, hogy jöjjenek el rendszeresen, és nézzék az előadásokat, év végén osszanak egy díjat, lássák, vigyék a fiatalokat. Vidnyánszky Attilát kerestem meg először, aki el is vállalta, majd egyetlen előadást nem nézett meg. Eleve lehetetlenné tette a kapcsolat felvételét, mert nem ért rá. De ezt utólag úgy interpretálni, hogy ő politikailag nem megfelelő lenne, ez jelentős csúsztatás. Sosem foglalkoztam a politikai nézeteivel, ő ambicionálja, hogy politikusan szólaljon meg. Nemrég olvastam tőle, hogy ő akkor lett ellenség a liberális művészek körében, amikor a Liberté című darabot megrendezte, amelyben rossz véleménye volt Kádár Jánosról. Először is, nem lehet összemosni a kádárista értelmiséget a mai színházi emberek jelentős részével. Akikre gondol, azoknak egyáltalán nem védeni-óvni való figura Kádár János. Jelzem, Vidnyánszky itt sem volt Magyarországon a Kádár-korszakban, fogalma sincs arról, milyen is lehetett az.

− Mit gondol, mekkora a baloldali értelmiség szerepe abban, hogy Vidnyánszky Attila ekkora szerephez jutott a színházi világban?

− Minden értelmiségi felelős azért, hogy ennyire elbutultunk. Hogy ilyen ostobák a mondatok mindkét oldalon. Szerintem a jobboldalon több rossz mondat hangzik el, mivel nagyobb a sértettség, a düh, a dac. A liberálisokról szóló megfellebbezhetetlen ideológiai alapú szidalmak, ítéletek, megbélyegzések kapcsán az ötvenes évek eleje jut eszembe. Az, hogy milyen lehetett, mikor a radikális kommunista világnézet nevében bélyegeztek meg mindenkit, aki konzervatív, vallásos vagy másfajta hagyományból építkezett, gondolkozott. A negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje méltánytalanságainak megtorlása folyik, összemosva a mai embereket azokkal, akik az akkori sérelmeket okozták. Úgy érzem, a fordított ötvenes éveket éljük.

− De önöknek nincs felelősségük ebben?

− Minden ingerült, hisztérikus megszólalás csak rombolja a helyzetet, megbosszulja magát. Nem szabadott volna egymás ízlését szidalmazni, ma már minden megbélyegzésnek hat, és minden ellenmegbélyegzést kreál. Ha valamiről nyeglén beszéltem, nem gondoltam az évtizedek alatt halmozódó sérelmekre, amelyek mérgezik a levegőt, rombolják az egészséges emberi pszichét.

− Ön mitől lett céltábla, mivel irritálja a jobboldalt? Csurka István is Ascher Caféként aposztrofálta azokat, akik ellenezték Dörner György új színházi kinevezését.

− Azért, mert pechemre belekerültem abba a bizottságba, amely véleményezte, majd alkalmatlannak tartotta Dörner és Csurka igazgatói pályázatát az Új Színházra. Azt nyilatkoztam, hogy nem lenne szabad egy nácinak színházat adni.

− Ezt más is mondta.

− Valahogy Csurka paranoid fejében ez így állt össze; Ascher Café lett a címszava a nemzetrontó liberális-bolsevik-zsidó összeesküvésnek. Azokat foglalta ebbe a körbe, akik – szerinte – hatalmukban tartják Magyarországot, mindent felvásárolnak, eladnak és ellopnak. Többen kérdezték, nem perelem-e be, mert abban a Magyar Fórum-beli kétoldalas cikkben rengeteg rágalom és hazugság volt. Egy öreg, beteg embert nem pereltem.

− Volt olyan időszak, amikor jóban volt Csurkával?

− Persze, nagyon kedveltem. Egyszer bekopogtam hozzá, hogy írjon nekem darabot az egyik novellájából. Máskor eljött a premieremre, A Mester és Margaritára Kaposvárra. A legviccesebb mégis az volt, amikor valamelyik szilveszterkor Eörsi Pista lakásán találkoztunk: Halász Péter, Bence György és Csurka Pista. Tulajdonképpen egykor haver volt.

− Az Új Színház művészeti vezetője, Pozsgai Zsolt is fájó emlékként említette, hogy elküldte önnek a darabját, és nem foglalkozott vele.

− Rengeteg darabot küldenek nekem. Nagy részüket csak akkor olvasom végig, ha az első 5-6 oldal tetszik. Pozsgai valaha küldött darabjai nem tetszettek. Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy ő jobb- vagy baloldali; akkor és azóta sem politikai hovatartozás kérdése nálam az esztétikai mérce.

− Nem félt a retorziótól, mikor beengedte a Hallgatói Hálózat tüntető diákjait a színművészeti egyetemre?

− Nem beengedtem őket, hanem szóltak, hogy be fognak jönni. Nyilván kihívhattam volna a rendőrséget, hogy álljanak sorfalat, de ez nem állt szándékomban. Épp egy előadás ment az Ódry Színpadon, kértem, várják meg a végét. Mikor a nézők kimentek, ők bejöttek. Közvetlenül utána írtam egy rövid blogbejegyzést arról, mennyire tisztességesen viselkedtek, hogy az ostoba pletykáknak elejét vegyem. Normális, értelmes, kulturált fiatalok, akik egyezményes jelekkel hangoskodás nélkül tudnak vitatkozni két-háromszázan. Nem tapasztaltam közöttük pártpolitikai jellegű uszítást, és azt sem, hogy bármelyik párttól vagy alakulattól utasítást kaptak volna, hogy bomlasszanak… Tipikusan ötvenes évekbeli fogalmakkal kezdenek el operálni körülöttük.

− Mit tudtak elérni az egyetemisták?

− A decemberben fellázadó és mozgalmat indító fiatalok elérték, hogy odafigyeljen rájuk a kormányzat. Meggyőződésem, nagy szerepük volt abban, hogy Balog Zoltán fogadta az öt művészeti egyetem vezetőjét. A találkozón csak ígéreteket kaptunk, semmi konkrétumot. Pedig továbbra is nehezen élünk az egyetemeken, amit havi állami pénzként kapunk, kevesebb, mint amit a fizetésekre kell fizetnünk. Pénzes oktatásunkból, a jegybevételünkből minden hónapban egyre többet pótlunk. De ez nemcsak ránk jellemző, a többi művészeti egyetemen is hasonló a helyzet.

Semmilyen haveri viszonyom nem volt egyik kormánnyal sem