Igazából a barázdás hanglemezt 1888-ban találták fel, amit Goldmark Péter Károly fejlesztőcsoportjának eredményeként a vinylből készült mikrobarázdás LP váltott fel 1948-ban. A hetvenes és nyolcvanas években felnőtt mellé az 1963-ban kifejlesztett, mágneses jelrögzítésre alkalmas magnókazetta. Mindkét adathordozó végét az 1982-ben megjelent digitális kompaktlemez, a CD okozta. A barázdás lemez fénykora 60 évig, a mikrobarázdásé igazából 34-ig tartott. A kazetták csúcsidőszaka húsz évet sem ölelt fel, a CD-ké már csak tízet, hiszen ott loholt nyomukban az 1995-ben létrehozott, nagyobb adatmennyiséggel (mozgóképpel) csalogató DVD.

Ugyanez okozta a szintén húszéves fénykort megélt VHS-kazetták halálát. De nincs már flopilemez sem számítógépeinkben, egykori lemez- vagy CD-gyűjteményünk elfér a markunkban tartott memóriakártyán, sőt nem is kell már nekünk tárolnunk, megteszik helyettünk mások, mi pedig bármikor letöltjük a „felhőből”.

Az adathordozók spirálja egyre csak gyorsul, hogy felderengjen ilyen szerepben maga a DNS kettős spirál is, és tapasztalatból tudhatjuk, hogy ami ma még csak érdekes kísérlet, abból holnapra mindennapos eszköz lehet. Az egyre újabb típusok mind több adatot nyelnek el. Csak a fejünket kapkodjuk, és dobjuk lemondóan szemétbe elavult adathordozóinkat. Egy fél évszázad, és a bakelitlemeztől már a DNS-hordozó küszöbéig jutottunk.